Szívdobbanás

Mit ér egy hang?

Hank Rasbell. Ő ölte meg az apámat.

Lábam alatt kicsúszott a talaj, elvesztettem az egyensúlyomat.

Szavai egymás után ismétlődtek a fejemben, újra, újra, meg újra. Mint egy rossz rémálomban - tüskés bokrok ágai tépték bő ruháimat, miközben farkasordító hidegben csak szaporán lihegő számból felereszkedő párát láttam.

Ő ölte meg - ezeket a szavakat használta.

Holdvilág fénylett keresztül a fatenger koronái közt. Csak emiatt vettem észre az előttem tátongó széles szakadékot. Szívfacsaró felfedezést tettem. Az élet valóban nem akarta, hogy itt hagyjam ezt a világot, az összes fájdalmával együtt. Újra, újra, meg újra...

Nem mertem Zed szemébe nézni.

A szégyen és bűnbánat kéz a kézben keringőzött, majd felemésztett a gondolat, amiért tehettem volna valamit azért, hogy megállítsam Hanket. Azon a napon mikor egy élet kiszabadult a fogságból, egy másik odaveszett a letartóztatás közben.

Nekem kellett volna meghalnom.

Ellöktem magamtól, leráztam fájóan oltalmazó kezeit az enyémről. Tudtam, hogy soha nem fogom megérdemelni azt a szeretetet, amit rázúdított ripityára törött szellememre. A sajnálat nem hozta vissza azokat, akiket magunk mellé kívántunk. Akikkel egy örökkévalóság sem lenne elég.

Zed apja. A barátaim - semmilyen bocsánat nem hozná vissza őket.

Szégyen. Vétkesség. Gyűlölet.

El akartam tűnni. Nem csak arról a rétről ahol megannyi undormányos pillantással sújtottak. Nem kellett rájuk néznem, hogy tudjam, megint a bírósági ülésen nyomorgok a koronatanú, és gyanúsított vádjával egyszerre. El akartam süllyedni a föld alá. Ahol soha többé nem árthatok senkinek.

Egyikük sem lépett elém rám zúdítani a pokol negyedik bugyrát. Nem volt rá szükség, hiszen már akkor is derkéig lubickoltam benne.

Ajkaim gyötrelmes grimaszba rándultak, ahogy Zed mégis próbált közelebb jutni hozzám. Annyiszor suttogta a fülembe, ahányszor csak kellett ahhoz, hogy ne akarjam harmadszorra is eltaszítani őt.

- Nem a te hibád.

Ezt szajkózta, ugyanakkor szavai nem egyeztek meg nonverbális jeleivel. A világ, meglehet minden keserével hazudott bele az arcomba, hamis mosolyával. Azt az embert akarta meggyőzni ártatlanságáról, akinek a hányattatását köszönheti - nem maradhattam.

El kellett tüntetnem a közeléből mindazt, ami miatt megbúvó könnyekkel a szemében palástolja valódi érzéseit. Gyökerestül eltüntetni. Kitépni a földből ahol gyökeret eresztett, és olyan távolra hajítani, hogy többé senki se tudja újraültetni.

Még ha fájni is fog neki... nekem.

Nem fogja tudni kisegíttetni magát a gyászból, azzal, aki okozta az egészet. Ha rám néz ezután, kivétel nélkül csak azt fogja látni bennem. Egy darab férfi miatt lettünk azzá, aki ma vagyunk. Talán egy kis bosszúvággyal a szívünkben elférnek az olyan másodlagos pulzálások, mint éreztünk egymás iránt. De a fájdalom, mindig hatalmasabb lesz.

A rossz emlékeknek, külön szankció van fenntartva az agyunkban. Ha már egyszer megégetted magadat a tűzzel, nem érsz hozzá még egyszer.

Annyira szerettem volna mellette maradni.

Hiba volt közel engedni.

A régmúltbeli hibáimért, már nem tudok bocsánatot kérni. Kérlek felejtsd el önzőségemet, amiért ilyen sokáig áltattalak. Utálhatsz, ha akarsz. Úgysem fogsz jobban gyűlölni mint én magamat, mert elmegyek. Azt hittem a megismerkedésünk volt a legszebb dolog, ami velem történt. Még mindig így hiszem. Az utolsó pillanatban mégis én lettem az, aki elvágta a köztünk feszülő, vörös fonalat.