Szívdobbanás

Gyere vissza

A doktorok azt hazudták, legkorábban egy hét múlva szabadulhatok. A meredjünk Xanderre kiskutyaszemekkel-nevű magas sikerrátájú tervem is kudarcot vallott. Ő bizony hallani sem akart erről. Csalódnom kellett benne. Jó igazából számítottam rá, hogy figyelmen kívül hagyva az egyértelműen harmatgyenge előadásomat, szikla szilárd arckifejezéssel koncentrált a főorvos minden szavára.

Ilyenkor Mózesre emlékeztetett, aki meghallotta isten hangját az égő csipkebokorból.

Ezt butaságnak találod? Akkor jól figyelj, mert a furcsaságoknak ezzel koránt sincs vége.

A semmiből lett egy látogatóm. Nem csak az első, vagy a második napon. Túlságosan elkényelmesedtem, nem készültem fel arra, ami a nap végén hazavágta minden addigi jókedvemet... sajnos nem tudtam előre figyelmeztetni a párórával azelőtti énemet, aki most teljes lelki békével nézelődik kifelé az ablakon, sütkérezik a napsugarak égető fényében.

Nem zavart, hogy alig ismertem Zedet - már azon felül, hogy szabadidejében mély vizű folyókba ugrálgatott és magányosan ténfergő fiúkat döntögetett fel. Mindenki a saját háza tájékán sepregessen. Nos, ha én arra várnék mikor tudom azt a rengeteg mocskot felpucerálni ami az én lábtörlőmön van... sosem jutnék el addig, hogy akár megjegyzést is tegyek az ő dolgaira.

Kíváncsi lennék vele kapcsolatban néhány dologra. Például.

Nyugodtabban aludnék ha beismerné, valójában a vesém kell neki és várja a megfelelő alkalmat, hogy velem együtt vagy nélkülem de kicsempéssze innen. Tisztára úgy néz ki, mint a filmekben a maffiózó nagyfőnökök fia. BMW-kel jár mindenhova úszik a pénzben, és minden nő áhítozik azért, hogy az ágyába vigye őket.

Összegezzünk.

Körülöttem legyeskedik, és folyton várja, mikor szólhat oda nekem, hagyjam már abba a kötéseim bizergálását. Vicces mert majdnem olyan, mint Xander. Nem létezik, hogy ok nélkül akarjon önszántából a néma sráccal időt tölteni.

Igen, határozottan a vesémre fáj a foga.

Hideg futkos a tarkómon tőle... - vállam felett rásandítok. Ott áll az ajtóban. És néz.

Zed délelőtt bejön, leül a székre és beszélgetünk. Hoz magával újságot, és amíg én tévézek vagy alszom, nem mozdul mellőlem. Hazamegy, azután felügyelőmmel együtt visszatérnek az esti órákhoz közeledve. Kibeszélnek a hátam mögött a jelenlétembe, amire én mindig fanyarul fintorgok.

Ezek ketten megkedvelték egymást, hisz akadt egy közös elfoglaltságuk. Csak nehogy féltékenykedjek.

Úgy méreget, mint egy foglyot. Simán elmehetne börtönőrnek azzal a fagyos tekintetével. A kórház a börtön, az ápolók a fegyőrök, a többi beteg meg az elítéltekből álló tábor. Ha lázadás törne ki és minden rabtársam megindulna a szabadság felé, valószínűleg én lennék az első, akit elfognának menekülés közben. Sosem voltam elég jó szabaduló művész. Még a rémképeim elől sem bírok kitérni... nem vagyok én akkora izom gibzon, hogy kirántsam a karomból lógó infúziókat.

Elkezdem görgetni a csuklómon szoruló ragasztónak felpödört végét, felhúzom a kötést s rám dörrennek.

- Eszedbe se jusson! - szűkíti macskaszerű szemeit, Zed. - Ne piszkáld.

Na? Na mit mondtam?!

Aki eddig kételkedett volna a szavaimban, most ő is saját fülével hallhatta.

Leutánozva Zedet, hasonlóképpen hunyorgok vissza rá.

Mi vagy te, az apám?... - hogy jutott pont ő az eszembe. Mintha érdekelne, mi van vele. Nem azt kapta, amit megérdemelt volna. A pokol kénköves bugyraiban is otthon érezné magát - megmarkoltam a lepedőt. - Ne most.