Szívdobbanás

2. évad - A szökés

Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel. Néztem a plafont, és úgy számolgattam magamba az eltelt perceket. 

Ha lenne a falamon óra, a ketyegését hallgatva talán képes lettem volna lecsukni a szemem, és relaxálni egy keveset, mint a nevelőintézetben, mikor a gyógyszereimet eldugdozva Xander elől hadakoztunk egymással naphosszat. 

Akkor mindent megadtam volna, ha egy napra csak megszabadulhattam volna tőlük, most meg visszasírom őket. 

    Kivéve Helen-t... 

Elkeserítő mibe kellett ahhoz keverednem, hogy később meg tudjam becsülni azt. Amitől annak idején szabadulni akartam. 

Mit nem adnék, ha most hallgathatnám az igazgatót csépelni a közelgő diákelnök választásról. 

Az idő csiga lassúsággal telt, és minden nappal egyre jobban éreztem, mennyire ketyeg az óra. Még nem tudom mi a következő állomás, de meg kell próbálnom meglógni... Ezzel a hajóúttal, még több napot vesztettem, és fogalmam sincs vajon a csapat tud e egyáltalán róla, hogy elhagytuk Amerikát. 

Akárhol is érünk partot, fölösleges több üzenetet gyártanom... Ott, ahova készülünk nem hiszem, hogy ismerik Howell-t, már ha beszélnek a nyelvünkön.

Nincs semmim. Csak magamba számíthatok, meg arra fene nagy szerencsémre. 

Az eltelt órákat azzal töltöttem, hogy különféle módokat ötleteljek arra az esetre, ha olyan szituációba kerülök. A legjobb az lenne, ha valami zsúfolt helyre mennénk, ahol idegen emberek is vannak. Nem a segítségük miatt, arról már letettem. Nem bízok senkibe. 

Még mindig egyszerűbb a tömegben eltűnni, mint egy üres rakodóban. 

Remélem.

Másfél napig hasítottuk az óceánt, amíg megérkeztünk egy másik partszakaszra. X első dolga volt, hogy elszorítsa a vérkeringést a kezeimbe, nehogy még véletlenül is vissza lehessen őket varrni az operáció során. 

Maga előtt tuszkolva fellépett velem a fedélzetre. Nem egy kikötőben álltunk meg. Egy sziklás, elhagyatottnak tűnő szakasznál találtam magam, mondjuk úgy az Isten háta mögött. A területen fölénk magasodott egy ősrégi világítótorony, a hullámok magasra csaptak az előttünk hosszant terjedő, magas sziklaszirtre. 

  Hova, hurcibáltak ezek engem, a Taigetoszra?

X kedvesen lerúgott a hajóról, és inkább elzanyáltam a szürke homokba, minthogy belekapaszkodtam volna az útban álló Dean-be. A világért sem akartam megzavarni ajtó támasztás közben. 

Előlép a két férfi is, nyomukban Jack-el. 

A partra levezető meredek utat egy kordonnal zárták le, amit az értünk érkező sötétített ablakú kopott festésű Volvo lassítás nélkül tört át. X kinyitotta az ajtót a nemesebbik felének a brigádnak, Dean-nel és Jack-el kerültem egy légtérbe. Egész pontosan kettejük közé...

Karom magam mellé szorítva megfeszítve magam ültem ott, mint egy kisgyerek a fogorvosi székbe. 

A bukkanóknál vállam hol az egyiknek, hol a másiknak ütődött. 

Nem tarthatott túl sokáig a furikázás, szinte észre se vettem amikor megálltunk. Mind kiszálltak, a mellettem ülőkkel együtt, Jack becsapta a része felőli ajtót, de Dean résnyire nyitva felejtette. Kilestem a lyukon. Nem látok sokat, távolabb az úton autók húznak el, pár ember telefonnal a fülén siet el előttem. 

A szívem hevesebben ver, a kínálkozó alkalom láttán. 

    Most talán...  - közelebb ülök a széléhez, de mielőtt kilépnék megtorpanok.