Szívdobbanás

Család

Üdv, sápadt arcú testvéreim! Ezt ma újfent nem kellett volna erőltetnem, de ha már elkezdtem, és megígértem, hogy sietek vele, hát itt van, nektek szeretettel! Tudom, hogy senki nem kíváncsi a szövegelésemre, nem is húzom tovább az időt...

(helyesírásért egyszer fogok most elnézést kérni, hogy a továbbiakban már ne kelljen minden alkalommal - és persze visszamenőleg is :p)

Hallom is Xander, fejtágítós monológjának elejét.

Nem azért mondom, hogy később azt mondhassam én előre megmondtam, de - tehát mégis kimondod. - ha nem az egész évet az ablakon kibambulással töltötted volna, most nem kéne reggeltől estig a könyveket bújnod!

Azelőtt se hoztak lázba az iskolai tárgyak, az intézetbe kerülésem után meg aztán végképp elvesztettem minden motivációmat arra, hogy akár egy betűt is megtanuljak.

A felmentésem a félévi bukás alól, mind a férfi műve lett.

Menthetetlenül vizuális alkat vagyok. A tanár nagy bőszen rávágta ha másképp nem megy, keressek interneten ábrákat az anyaghoz. Az ég verjen rá kettőt, hát hogy a francba tanuljam a pszichológiát képekről? Netalán kezdjem el magamat analizálni? Nem vagyok én profilozó.

Szerintem azzal senki nem járna jól, ha saját defektjeimet venném témának a beadandóhoz.

Teszek rá egy húszast, hogy az egész kar valamilyen véletlen folytán, együtt mondana fel miután elolvasták az esszét. Én meg csak ártatlanul elfordítanám a fejem, mintha gőzöm se lenne semmiről.

Nagy stóc könyvvel megpakolva dülöngélek az egyik üres padhoz. Ha másra nem is jó a tesi felmentés, lyukas órában tudok valamennyit okosodni. Elhittétek mi?

Különpakolom a könyveket, hirtelen annyi káprázik a szemem előtt azt se tudom, melyikkel kezdjem.

Ezt jól megcsináltam- vakarom a tarkómat.

Nagy kínkeserves szenvedések végeztével elém húzom a nyolcszáz oldalas pszichológiát, és belevetem magam az egy órán át tartó mazochizmus legmélyebb bugyraiba.

Megesküdtem volna, hogy már legalább a felével végeztem. Matekból még én is tudok annyit, hogy nyolcszáznak közel se kettőszáz húsz az ötven százaléka. Miután realizálódott bennem a kegyetlen valóság, elkönyveltem a fél sikert.

Elkezdtem tanulni, ez is valami nem?

Az eltelt ötvenöt percben ezzel nyugtattam magamat.

Kiszáradt szememet dörzsölgetve lépek ki a suli könyvtár ajtaján, és indulok a termünkhöz. Össze kell kapnom minden figyelmemet, és el kell kezdjek némi tudást felszívni, különben még jobban a bögyében leszek Xandernek. És azt, senki se akarja kivárni.

Erre az eltökéltségemre az utóbbi egy évben, nem nagyon akadt példa.

Tíz perccel az óra kezdete után, nulla felnőttel a közelben, az osztály csordahangosan beszélgetett. Az egyik srác - senkinek nem tudom a nevét miért is kéne - a telefonján elindítja rémes diszkós zenéjét, mire a mellette ülő lány feláll a székére, idétlenül rázni kezdi magát az ütemére.

Elfordítom a fejem. Vajon hány évtizede, hogy kiment a divatból ez a szám? Ha bárki kíváncsi a véleményemre, minimum három évtizede. Diribá jelenik meg a semmiből, egy pillantással felméri a visszafordíthatatlanul eluralkodott káoszt.