Szívdobbanás

Angyal

Zed

Markáns léptekkel átsüvítek a szűk folyosón, sokaknak félre kell ugraniuk mielőtt elsodornám őket. Mindenki ismert annyira ne akarják, hogy keresztüllépjek az arcukon. Ha méregtől fortyogva láttak maguktól is szétszéledtek, nem kellett kétszer mondani nekik.

Márpedig most, egy házat lebírtam volna dönteni.

Könyökömig gyűröm fehér ingem ujját, vállammal löktem be, a társalgó ajtaját. Azon kiváltságosak akiket nem ért el a kirohanásom szele, hárman ücsörögtek a körasztal körül.

- Hatalmas faszságot csináltál, remélem azzal tisztában vagy - dobta fel lábait Wade, oldalt lenyírt loboncait hátranyalja feje tetején.

- Ezt nem akarom pont tőled hallani! - tartom fel kettőnk közt ujjamat, ledobom magam a kandalló mellé, egymáson keresztbe rakom térdeimet. - Kettőt találhatsz, mennyire nem érdekel - morgom vissza.

Halántékomat nyomogatom, úgy érzem majd széthasad a koponyám.

- Mi történt?

Aki fel mer szólalni minden félelem nélkül, a testvérpár női képviselője. Úgy tesz minta meg sem hallaná amiről szó van, magazinokba merül, fel se néz arra akihez éppen beszél. Nem mondom ne lenne okuk megtartani tőlem a lépés távot, de egyébként szó sincs róla. - hangosan felhorkantok.

Reflektálva kérdésére én lennék a legboldogabb, ha tudnám.

Nem vagyok én tenyérből jósolós sámán, hogy onnét ki tudjam olvasni az emberek minden búját, baját. Csak azért vettem észre, mert emlékeztetett valamire. Belenéztem abba a barna szempárba, és gyötrődést láttam. Tükörbe néztem, és ugyanez a fanyar ábrázat fogadott akkor is. Megsajnáltam őt.

Az a kölyök a folyónál rémülten toporgott, mint egy ijedt nyúl.

Más gond is lehetett a fejével, mert hosszú percekig azt stírölte, ahogyan áztatom magamat a habok között. Arca annyira fehér volt és sápadt, attól féltem ott helyben elájul. Mire megszólítottam volna, elrohant. És innentől számolhatnánk húzhatnánk a rublikákat, hányszor sikerült halálra ijesztenem. Oly annyira fehér volt, mint a porcelán. Kíváncsi lettem volna ha kicsit is hozzáérnék ő is megrepedt volna tőle, mint amilyen törékenynek tűnt.

Akár, egy angyal.

A fejesugrásomra visszatérve... Nem kell így nézni oké? Mindenki sajátosan élni meg a gyászt, és anyám helyében örülnék, hogy nem csapódtam a sarki alkoholárushoz. Mindig ügyeltem rá, hogy ne legyek részeg. Nem lennék teljes, a bánatom nélkül. El lehet fojtani, helyette jót kacarászni az elbaszott életen. Tartoztam apám emlékének, ennyivel. Vigyáznom kellett arra az emberre, akit szeretettel felnevelt.

A szüleim kórosan hívők voltak, így én is hittem a sorsban. Ha valami történt az életembe biztosra vettem, okkal kell ott lennem, ahol vagyok. Ezért is pislogtam akkorákat mint egy hóbagoly, amikor immáron másodszorra is belefutottam. Az a mafla Wade baszott nekem hátraszólni, de már megvolt a baj. Vázaként billent ki az egyensúlyából, és bukfenceket tolva gurult le az dombon. Nos legalább a kérdésemre választ kaptam, nem, nem törne el egyetlen érintéstől.

Fájt végignézni a mutatványt, de azonnal utána ugrottam. Eszik ez rendesen? - latolgattam, miközben végigmértem. Legutóbb egy fiatal gimnazista gyereket tudtam csak ledönteni a lábáról, azt is véletlenül. Nem mozdult, hát leguggoltam és megböktem a karját. Fegyvert is elsüthettem volna a füle mellett, arra sem ugrott fel olyan sebesen, mint arra.

Pillantásom elidőzött karakteres arcán, csak közelebbről tudtam jól szemügyre venni, orrán elszórtan ülő szeplőit mielőtt hátrább vonszolta volna magát.