Szívdobbanás

Dr. Reed

Kettő perccel az első óra kezdete előtt, értünk az iskola bejárata elé. Az autó párás ablaküvegén keresztül néztem a velem szembe rivalló, szürke épületet. Lelki füleimmel hallottam, a benne szenvedő lelkek keserűséget. Összébb húztam magamon a kabátom, behúztam a nyakamat és sálamba temetkeztem, az arcomat érő hideg elől.

Kész rémálom, és túl kegyetlen száműzetés ez a hely. A rengeteg embertől aki körül zajong, mindig elfog a hányinger, szédülni kezdek. Már a gondolattól is émelygek. Mennyi esély van rá, hogy csendben továbbhajtsunk, és többé vissza se nézzünk? Lopva oldalra pislantok, látva Xander pattanásig feszült tekintetét, elfintorodok és kinyitom az ajtót. Mielőtt elindulhatnék a boldogság fellegvárába, utánam szól.

  - Ma konferenciára kell mennem de ha akarod, megkérem Helent, hogy guruljon el érted - ezt most ezer százalékosan csak viccnek szánta.

Hogy pont Helen, aki ízig-vérig gyűlöl engem, majd készségesen fog fuvarozgatni A pontból B-be? Ezt még Xander sem gondolhatta komolyan. Eddig mindig vele jöttem ide és mentem haza, már elégszer láttam az utat, hogy meg tudjam jegyezni.

Nem kell, hogy ennél is nagyobb szerencsétlennek tituláljanak. Már nem vagyok kis óvodás. A kelleténél, ne alázzuk meg jobban egymást.

Megrángatom a vállam, majd a válaszát meg se várva robogok be a nagy szárnyas ajtón. Már becsöngettek, rajtam kívül egy árva lélek sincs az egyébként agyon tömött folyosókon. Vállaimon lazítok, nagyot szusszanok. Lassan baktatok a terem felé, még véletlenül sem sietek. A végén Dean és bandája csapdájában találom magamat.

Mert itt akármit teszek, sosem lehetek győztes.

Minden egyes mozdulatommal alátámasztom, hogy valóban egy kis szerencsétlen gyámoltalan vagyok. Nem tudom megvédeni magamat. Nem tudok visszatámadni. Még beszélni is képtelen vagyok. Teljesen igazuk van. Nekem ezen a világon, semmi keresnivalóm sincsen – keserűen elmosolyodok.

Az ajtó elé érve mélyen beszívtam a levegőt. Ebben a pillanatban erős kezek ragadják meg a karom és kényszerítenek térdre. Bokámnál fogva végigráncigáltak át a fél épületen. Fejem beleütődött az összes kis bukkanóba, mire elértünk a hátsó udvarra az egész tarkóm sajgott, a lábammal együtt ahol Ron erősen szorított. Nem vagyok egy nehézsúlyú birkózó, játszi könnyedséggel hozzávágott a falhoz, minden levegő kiszaladt belőlem. Ijedten kapkodtam érte, sípolva tudtam csak frisshez jutni.

Csukott szemhéjam mögött tűzijátékot gyújtottak, a gerincem mintha kettéhasadt volna.

  - Szabad elfoglaltság! - kurjantotta Dean.

Juhé...

Ja, tényleg... Mrs. Morrins, a múlt héten lebetegedett. Azt mondta foglaljuk el magunkat. Ez a gyerek aztán nem szarral gurigázik, minden alkalmat megragad annak érdekében, hogy az amúgy is semmit érő életemet, még elviselhetetlenebbé tegye.

A sárban feküdtem mint egy disznó, amikor a magasabbig srác fölém hajolt.

  - Lássuk mire jutunk ebben az egy órában - ropogtatta ki az ujjait Ron, azonban Dean megállította.

  - Várj! Előtte ki akarok próbálni valamit - ahogy kimondta már a hangsúlya sem tetszett, de az, hogy nyelvét végighúzta szája peremén, félelmet ébresztet bennem. Ron szeme kissé elkerekedett.

  - Most komolyan itt akarod megtenni?

Hahó... én is itt vagyok. Ha már rólam van szó. Mégis mit? Mit akarnak velem...?