Szívdobbanás

Kötelék

Úgy érzem ez ma nekem nem megy :"D 

  4 évvel ezelőtt

Péntek reggel hajtott el előttem a suli busz, óramű pontossággal lekéstem a kerekei pedig rám fröcskölték az útszélen összegyűlt szennyvizet. Friss sebeim felsajdultak, kapucnimat mélyen az arcomba húztam.

Ő, az ablakból figyelte minden mozdulatomat, egy lépést sem tehettem ellenőrzés nélkül. Nem csak Hank vérben forgó szemei voltak az egyetlenek, amik végigfigyelték mindennapjaimat. Nem láttam őket, de éreztem, tudtam, hogy így van. Anyámat is keresem a függönyök mögött, de ezt is sikertelenül. Nem értem miért bíztam benne még mindig azok után, hogy magamra hagyott. Úgyse fog már többé utánam integetni ha elmegyek itthonról. Néha azt gondolom talán fel sem ismerne ha előtte állnék, olyan régen láttuk egymást.

Nem ismerném be senkinek, hányszor sírtam álomba magam. A takaró alatt, párnába temetett fejjel nyomtam el zokogásom robajait. Egy érzelmi piócával éltem együtt, aki abból szerezte az erejét, ha mást szenvedni látott. 

Azzal okoztam örömöt neki, ha látta rajtam keservemet, és még egyet rúghatott belém. Amint erre rájöttem, hát eltüntettem minden fölösleges érzelmet magamról, amit esetleg újabb sikerekként élhetett meg. Mi maradt azután, hogy teljesen kipateroltam őket?

Nem sok.

Mire mindennek a végére ér, nem lesz bennem egy csepp élni akarás sem, amivel küzdhetnék ellene. Ezt a maradék ellenállásomat igyekezett annyira megtörni, hogy én magam boruljak a lábai elé kínomba.

Nem kellett elárulnia mit tervez. Elég volt a szemeibe néznem.

A hatalmi játszmánk mérlege, egyenlőre az ő felére hajlott. Annyiszor vert meg, ahányszor akart de akadt valamim, amit akkor sem tudna elvenni tőlem, ha egyszerre hatan rontanának rám. Ez az, amit egy hozzá hasonló sosem fog megérteni.

Most, hogy a suli toronyépülete felém magasodik elképzelni se tudom melyik a rosszabb. Elmegyógyintézetnek csúfolni vagy önként bevonulni az ajtón? – miközben hajamba túrok, vékony karok kapaszkodnak a nyakamba. Esme önfeledt nevetése, kis időre elfeledtet velem sok elpocskolt évet. Örömében úgy ugrál körbe, mint egy kiskutya.

  - Végre! Mi történt veled? Múlt hét óta nem láttalak, nagy aggódtam miattad!

Hogy ne tudnám... nehogy azt hidd, nem az volt minden vágyam, hogy veletek tölthessem a délutánjaimat. Szívem összeszorult, ahogy ott állt előttem a legjobb barátom és nem mondhattam neki egy árva szót se. Nem rángathattam bele őket a tébolyba. Az agyam ezerrel azon munkálkodott, hogy megakadályozza lelkemnek azok részét, ami folyamatosan azért könyörgött, hagyja, abba a hazudozást.

  - Ti mit ácsorogtok ott mint a világtalanok? – futott ki elénk Marcus, megragadta mindkettőnk csuklóját és befelé ráncigált. – Öt percen múlott, hogy Mrs. Higgins nem veri le a fejeteket a helyéről!

Esme, hogy a fiú ne lássa szemét forgatta és nyelvet öltött rá. Kényszeredetten elvigyorodtam. Nagyon hiányoztak már a barátaim, nélkülük a fene se tudja merre járnék (vagy oszlódnék) most. Annyira vágytam a normális életre, majdnem kiserkentek a könnyeim a szokásos dögunalmas órákon, majd utána Marcussal való sétálgatás közben az udvaron. Különösen fürkésztem az ebédszüneten, mert egyébként be nem állt a szája most viszont mintha némasági fogadalmat tett volna, míg odahaza sínylődtem.