Szívdobbanás

Szabadok vagytok

  1,5 évvel ezelőtt

Hol vagytok? Hol vannak a nagy hősök, amikor szükség lenne rájuk?

Merre jár Bruce a nagy zöld barátjával, nem látom sehol a Batmobilt pedig egész álló nap az ablakban ülök, és melyik dimenzióba harcol most Dr. Strange ahelyett, hogy rajtunk segítene? Vasember sec-perc alatt rommá bombázná ezt a házat, csak egy suhintásba kerülne neki.

Nem léteznek hősök.

Csak gyáva emberek, akik mindig menekülnek. Hova lehet futni, ha minden út végén zsákutcába jutottál? Mert én már sehol nem láttam kiutat.

Feladtam.

Nem próbálkoztunk semmivel. Nem gondolkodtam semmin. Nem csináltam semmit. Nem aludtam. Nem ettem. Nem mozdultam a helyemről, csak ha nagyon muszáj volt.

Carol egyre kaotikusabban viselkedett. Bezártam a szobájába. Olyan démonokat látott, hogy kénytelen voltam kulcsra fordítani a zárat. Legrosszabb sejtésem szerint, Esme is kezdett hasonló tüneteket produkálni. Nálamnál is kevesebb életjelet mutatott magáról, nem csinált mást, mint könyvek lapjait tépkedte, és az azokból gyúrt galacsinokkal engem dobált.

Egyedül Ő maradt nekem. Senki más. Az égvilágon.

Rémálmaimba, elhunyt barátom szelleme, könyörögve kapaszkodik belém. Ölj meg...Ölj meg...Ölj meg!

Rájöttem, ha nem hunyom le a szemem, ezek a sötét gondolatok sem törnek utat a fejembe. Azt hiszem azóta nem sírtam, hogy Marcus élettelen testét szorongattam.

Kezeimre néztem, amelyek tele voltak vágásokkal és horzsolásokkal. Ujjaim remegnek, magam alá gyűröm őket, hogy ne lássam a sebeket. A szobában napok óta terjengett az émelyítő hányásszag. A veréstől felszakadtak korábbi sebeim, nagy megmérettetésbe került felmászni velük az emeletre, de Esme nem bírta a magam után hagyott vércsík látványát.

Próbáltam kiszedni a szőnyegből, de nem sikerült teljesen.

A lány, körmével a fal tapétáját kapargatta. Fürtjei kócosan álltak, hetek óta nem mosott hajat. Kisebb tincscsomók kevernek a földön szanaszét. Tegnap fogta az ollót, és levágta magának eddig gyönyörű hosszú haját.

Nem szóltam semmit, hagytam, hadd csinálja.

Nekem akkorra, már minden mindegy volt.

A garázs előtti placcra ma nem egy, hanem két kocsi kanyarodott be. Az egyik az övé, a másikat azelőtt még nem láttam.

Összesen hat kabátos pasas szállt ki a járművekből. Mind ugyanúgy néztek ki. Kalap, és fekete öltöny. Egyesével masíroznak be hozzánk, okkultista csoport tagjainak is kiadhatták volna magukat. Hank rekedt hangon felkacag odalent, sátáni kacaját már beitták a falak is, mindenhonnan visszatükröződött a félelem, az ember nézhetett bárhová.

Azokat hozta volna ide, akikkel minduntalan fenyeget?

Nem akartam még egyszer szembekerülni, egyikükkel se...

Neveket hallok ki a vékony falak mögül, leginkább elhaló, félbeszakadt gondolatok jutnak el a szobámig. Kirepedezetett ajkaimat benedvesítettem, fülemet az ajtónak nyomtam. Nevettek. Az egyik férfi kinek magas hangon felröfögött, valamilyen Abraham lehet. Talán a legzömökebb akit az ablakból láttam és egyben a legalacsonyabb, akihez el tudom képzelni azt a mély hangot; Winston.

  Klay és Howard.

  Van még ott valaki, de nem illetik a nevén.

  - Hol vannak a gyerekek, akikről annyit áradozol?