Szívdobbanás

2. évad - Elhurcolva

ÉRTELMETLEN IDŐHÚZÁS, HOGY PAZAROLJAM AZ ADÓFIZETŐK IDEJÉT, DE MINT A TUDJUK AZ IDŐ PÉNZ, ÉN MEG CSÓRÓ VAGYOK ÚGYHOGY VÁGJUNK IS BELE!

KÖSZI, HOGY MEGHALLGATTÁL 💙

.....

Egyszerre rengeteg kérdés kavargott a fejemben. Bepánikoltam. Ott ültem, annak a lopott rendőr autónak a hátsó ülésén, és remegtem. Rettegtem, mert nem tudtam mi vár rám.

Szorosan préselem magam az ajtónak, kerülve mindenféle kontaktust elrablóimmal. Ők sem beszélnek egymással, néma csendbe nézem ahogy elhagyjuk a város határát jelző táblát. Pezseg bennem az adrenalin, az abból jött energiát ami mind a remegésbe öli bele. Könnyeimmel küszködve ölelem magamhoz felhúzott lábaimat.

Még reménykednék, hogy hátha az utcáról vagy egy mellettünk elhaladó autóban észrevesz valaki, de az is eszembe jut, hogy a rendőrautók hátsó üvegei sötétítettek.

Még este van, így minden imádságom elszáll, helyét felveszi a merő félelem.

Szemem sarkából figyelem Dean-t, és azon gondolkodom vajon ő is Rasbell csapatát erősíti e, ahogy Jack, meg a sofőr, vagy pedig valami teljesen más okból ülök most itt velük?

Most azt kéne mondanom, csalódtam a fiatal rendőrben, aki berántott ebbe a ketrecbe, de nem fordul meg ilyen a fejemben. Meglepődtem, de mellette mintha számítottam volna Jack részről valamiféle árulásra.

Ha nem Rasbell-nek dolgoznak, még van esélyem, hogy elszökjek, bár arról fogalmam sincs hogy lehetnék rá képes...

Lélegezz... csak lassan.

Miután kicsit sikerült megnyugodnom éreztem csak igazán a csuklómba szétáradt fájdalmat, amire Jack erővel rátaposott. Amennyire látom a csekély fényben, belilult, és a bekötözött kezemen lévő fehér fásli, most mélyvörösben pompázik.

Valakinek felszólal a telefonja, a sofőr vállával a füléhez szorítja a készüléket, majd leteszi maga mellé és kihangosítja azt. A vonal túloldaláról, egy komoly férfihang csendül fel.

  - Megvan? - nem kérdez mást.

  - Naná, többet nem látják viszont a taknyot - köpi a szavakat, amik késként mélyednek belém.

Hogy érti, hogy többé nem látjuk... egymást?

  - Winston! - szól figyelmeztetőleg Jack, mire a férfi elrántva a kormányt kikerül egy másik kocsit, tenyerével káromkodva ráüt a dudára, és mint egy gyerek, többször megteszi mintha élvezné, hogy felfordulást okoz maga körül.

Winston. Erre a névre emlékszem. Kiszárad a szám, és törik össze a szívem apró darabokra. Ők tényleg neki dolgoznak.

Abraham, most meg Ő. Aki még a fejembe van, az egy magas hivatalos kinézetű egyén, valamilyen... Klay. Valószínűnek tartom, hogy ő van a telefon túloldalán. Mind közül talán ő lehet a legkomolyabb és egyben legridegebb is. Már persze csak Rasbell után. Howard, alacsony, és épp annyira érzéketlen, mint a társai.

De Dean... hogy került bele, a képbe?

Mielőtt tovább agyalhatnék rajta, Jack barátságtalanul dob hátra Dean kezébe, egy kis üveget, beletekerve egy rongydarabba.

  - Lődd be!

  - Miért én? Te vagy itt a tettek embere? - ráncolja az orrát Dean, mire Jack olyan nézéssel sújtja, azt hittem még én is itt helyben felgyulladok tőle. - Nincs mit tenni - von vállat lazán, és mikor beitatja a rongyot a távolról is büdös löttybe, már tudom mit akar vele. Százzal tépünk a kihalt autóúton, én meg őrült módjára kezdem feltépni az ajtót, de meg se moccan. A fiú közelebb mászik, cipőmmel mellkason rúgva eltaszítom magamtól, de ettől csak még idegesebbé válik.