Szívdobbanás

Keserű múlt

Jó, elismerem. Én sem vagyok annyira szent. 

Kora reggel hagytam egy cetlit Xandernek, miszerint bevettem a pirulákat - nem -, és egyedül mentem iskolába. A történtek után mindenki számára világos lehetett, természetesen a közelébe se szimatoltam.

Jobb híján, a szakadó esőben bóklásztam. Na nem azért mert örök mazochista lennék. Szerettem az eső és a frissen vágott fű illatát, amiben itt a kertvárosi körzet, nem szűkölködött. Had legyen már nekem is egy kis pihenőm. Akkor már úgysem lesz, ha Xander valamilyen úton-módon rájön erre.

Tetszett, Atkinson citátuma. Az esőfüggöny mögül valóban jobb sírni mint ott, ahol mindenki összesúg mögötted. Megállok a járda közepén, vászoncipőm tocsogott a szennyvízben. A könnyek, vagy a sós eső csípte-e a szememet, sosem derült ki. Amikor legutóbb a számba dugta a hőmérőjét, fejcsóválva így szólt; Nagy esélyét látom, egy kiadós tüdőgyulladásnak... de tudod mit? Meg is érdemelnéd! – nem állítottam ennek az ellenkezőjét. Nem szóltam rá semmit, ezért fennhangon folytatta. – Tudod mi annak a neve annak, amit te csinálsz? Visszaélés, a jóindulatommal.

Hangosan felnevettem volna, és ujjal mutogathatnékom támadt, erőltetetten komor arckifejezésére.

De mindettől függetlenül, igaza volt.

Ez esti fürdés letudásával húzódtam be, egy üzlet rolója alá. Ne! Ne merészelj elárulni – intem óvva hasamat, amint megérzem a cukrászdából kiszálló illatfelhőket. Rá se bírtam nézni a kirakatra, ellenben megakadt a szemem azon, egyesek mi okból karácsonyoznak március nyakán – lesem meg szemem sarkából, a pultos feje felett lógó mikulás dekorációt. A mi kis punnyadt, kiszáradt fánk jutott eszembe. Kilenc éves koromig mindig a kukák mellől szedtük fel őket. Átjöttek a haverok, és együtt aggattunk rá minden létező díszt addig, hogy ránk dőlt az egész. 

Imádtuk Esme apjának, Charley szócsatáit a lányával.

Irigykedtem rájuk.

Nem hibáztattam senkit az apám haláláért, de én is vágytam egyre. Sosem kértem másikat, nekem Ő kellett. Megrángattam anyám szoknyáját, és csillogó szemekkel ugráltam előtte. – Apa, mikor jön haza? – mosolya lefagyott, fél térdre ereszkedett előttem és megsimogatta a hajamat. – Ő, már otthon van, Nai... Jó helyen.

Még egyszer utoljára azt szerettem volna, hogy elvigyen a munkahelyére és mint minden pénteken körbemutogasson a kollégáinak, milyen büszke a fiára. Ez a nap, többé nem jött el.

Most meg elég csak magamra néznem.

Nagyon elcsúsztam az önmegvalósítás mocsaras útján.

Olyan gyorsan suhan el előttem egy kislány, meghőkölök tőle. Az elülső bokszok egyikéhez szalad, anyja felemeli és ölébe ülteti. Elfordítom a fejemet, csuromvíz pulóverem zsebébe csúsztatom hidegtől reszkető kezeimet. Többé, már nem lesz olyan családom, mint amire vágytam. Egy üres adatnak lenni az intézet nyilvántartásában egy évek óta zárva lévő fiókban, nem annyira felemelő érzés. Nem számítok senkinek.

Nehogy felhozakodj, Xanderrel! Neki, én vagyok a munkája. Nem pedig az agyondédelgetni való fiacskája. 

Arra is lenne okom irigykedni, aki a nem olyan messzi jövőben, kiélvezheti ezt a privilégiumot. Elképzelni a babaágy felett gügyögő férfit, csörgővel a kezében... nos, ja.

Ki, mit érdemel.

Ha előre tudtam volna mi vár rám abba a házba, megkímélhettem volna magamat ettől.