Szívdobbanás

Miért mentettél meg?

Hol ér véget a régi élet, és hol kezdődik az új? Lelkeink megmaradnak, vagy az is szétfoszlik a semmibe? Hova tűnnek azok, akik már nem képesek reinkarnálódni, ugyanoda jutnak a hívők mint mindenki más? Én, hova kerültem? – de ami ezeknél is fontosabb kérdés, miért jutnak eszembe ilyen világot megváltó bölcseletek? Szép, mondhatom.

A túlvilág ilyen sötét lenne? – vakarom zavartan halántékomat. Körbenézek, a fekete lepel mindenütt betakarja a látképet. Kicsit szellősebb, mint hittem.

Hol vannak a többiek? És én, hol vagyok?

A rám ülepedett síri csöndben, végre lenyugodhat a szívem.

Na, álljunk meg egy pillanatra... ha az a csipogás ami megállás nélkül a fülemet bántja, nem Szent Péter pénztárgépe jegykiadás közben, én nem tudom mit fogok tenni. Legfőképpen, sírógörcsöt kapok. Hogy örömömben vagy bánatomban-e, mindenki döntse el egyedül. Ne csak én gondolkodjak, sztori írás közben.

Francba, nem emlékszem semmire!

Citrom és fertőtlenítő szagra mocorog meg az orrom. Miféle megátalkodott játékot akar még űzni velem a jó isten, amiért egymás után többször is arra kényszerít, újra meg újra át kelljen éljem ugyanazt? Nem vagyok a verés híve de most az egyszer, tisztességgel orrba vágnám. 

Remek... nem létező energiákkal akarok bunyózni. Végleg, és visszafordíthatatlanul is begolyóztam!

Milyen hideg van ideát. Kinek kell szólni, hogy csavarja fel a fűtést?

Most, hogy felszabadult egy kicsiny szabadidőm, beszélgessünk el a tudatalattinkkal. Van, mit megdiskurálni. Mi történt velem ezekbe az évekbe? A harmadik nevelőotthonnál tábort vertem, mindenhol kedvesen fogadtak, rögtön az első nap baráti verésbe részesítettek. Csak Xander alatt élhettem olyan életet, amilyet emberi lénynek kijárna. Úgy szegről végről. Összességében még ez volt a legjobb hely, mind közül. Próbáljunk pozitívak maradni! Ha nincs az a sok jó indulatú némber, nem lenne Xander. És ha ő nem lenne, én se lennék – micsoda költői szavak.

Ha a három muskétás nem kerget ki a világból, a szürke árnnyal se futottam volna össze abban a parkban. Állj le, aranyapám! Nem akarok itt olyanról fantáziálni, akinek még a nevét sem tudom. Amíg nem gondolatolvasó, nincs is ezzel baj. Elásnám magam ha a fülébe jutna, a háta mögött miként hivatkozom rá.

Kellemes bizsergéssel tölt el, már a puszta gondolata is.

Elég!

Tiszta hülye vagyok.

Szeretném azt hinni, semmi nem történik véletlenül. Szeretném azt hinni okkal vagyok ott, ahol. Csak valaki árulja már el, mi a jóságos szent lélek folyik körülöttem!

Hányattatott testem összerezzen, minden tudomásomon belül – és azon kívül eső porcikám sajgott. Oké. Egyezzünk meg abban, kipislantok és ha ugyanolyan siralmas a helyzet mint azelőtt, még mindig rásegíthetek a dilibogyóimmal, hogy jobb létre szenderüljek. Igen, ez jó lesz!

Ólomsúlyú pilláimat résnyire nyitom. Kettő infúziós állvány szúrja ki a szememet, rögtön az ágyam mellől. Biztató. Lessük tovább. Kopott, fehér falú egyágyas szoba, ősrégi dobozos tévével. Ha nem is működött, a szándék megvolt. Egy helyett, két üres szék porosodik a sarokban. Kíváncsian kutatok emlékeim között azon arcok után, akik időt szánnának rám. Helen az egyetlen, és ő is csak azért jönne, mert be akar vágódni Xandernél.

Nevetséges. Elfintorodok.

Megmagyarázhatatlan késztetés tört rám, hogy felhúzzam a takarót és megnézzem mivel is állok szembe de elehet csak a mazochista beszélt belőlem. Számon erősen húzódik a bőr, biztos azt is össze kellett varrni néhány öltéssel.