Szívdobbanás

Xander ténykedése

Nincs jobb cím ötletem, ha valakinek van, szóljon!

Ezeregy bocsánat a sok késésért!

(El nem tudom mondani, mennyire nem volt kedvem ehhez a részhez xD)

💙💙💙

Letelt az egy hónap. Elérkezett a nap, amikor Dean és barátai, távozásra kényszerülnek. Őszintén megvallva nem gondoltam, hogy valaha is megérem még ezt a csodát. Az utolsó hetekben színüket se láttam itt az otthonba, na meg az iskolába sem. Leszámítva az órákat. Az első adandó alkalommal, kisurrantak csöngetés után.

Alattomosan bemutatnék nekik a hátuk mögött, miközben kimennek a főbejáraton. Dean visszanézne, meglátna engem de nem merne vissza fordulni, mert közben Zed ott ácsorogna mögöttem, zsebre dugott kezekkel.

Kicsit vicces. Tényleg csak egy kicsit.

Úgy isten igazából senkit sem keserített el a háromtagú banda távozása, az igazgatón kívül (aki mindig búcsút vesz az éppen elszállingózó friss felnőttektől) csak mi ketten álltunk a lépcsősor aljánál. Távolról figyelem a megszokott rituálét, az öreg kezet ráz mindegyikükkel, csipetnyi együttérzéssel sok szerencsét kíván nekik.

Kivehetetlen az arckifejezése. Ha tippelnem kéne épp azon gondolkodik, melyik "haverját" fenyegesse meg, ha nem fogadja be őket elvágja a torkát.

Állom robbanékony pillantását, bal szemöldöke kissé megrándul. Rájátszok a kettőnk végső megmérettetésére, incselkedően elmosolyodok. Felkapja a vizet, s még húszméternyi köpő távolságból is képes lenne a torkomnak ugrani. Egy csepp félelem nélkül legyezgettem el magamtól a szikrákat, miket felém szórtak a sötét szemei. Másodperc tört része alatt változott meg fenyegető grimasza, hű pincsikutyái még egyszer utoljára utánam vicsorítanak, mielőtt bezáródna előttük a kapu.

Miért érzem úgy, nem miattam lombozódott le a kedvük attól, hogy utolsó lélegzetükkel rám hajítsanak négy kis követ az udvarról?

Szkeptikusan sandítottam hátra, amint ránéztem, egyből elkapta a fejét.

Mit csináltál?

- Ne nézz így rám.

Aggódtam kipirosodott arca miatt. Minél közelebb karistoltam hozzá, ő annál makacsabbul hátrált, nekitolatott a falnak. Izmos karjait összefonta, innen láttam, tulajdonképpen hányadán is állunk. Ha ideges, mindig ezt csinálja. Talán még imponált is, hogy én lehetek a fordított szerepbe az, aki abban a tévhitben élhet pár pillanat erejéig, hogy ő irányít.

Hogy ne nézzek rád?

Ha nem a saját szememmel látnám mennyire zavarban van, el se hinném.

Felrántja az orrát, sűrű fekete pillái alól röpke másodpercre néz fel, azzal a lendülettel megint kerülni kezdi kontaktust.

Ha nem lennék gyáva húzhatnám az agyát, ameddig ki nem veszi a kezemből a gyeplőt - ez, még várat magára egy ideig.

Sokáig nézem, homlokába hajló hajtincseit. Azon gondolkodom vajon tényleg olyan puha-e, mint képzelem. Vadul csapkodó lepkék keltek szárnyra bennem, még számomra is váratlan indíttatástól fűtve hajoltam hozzá, és hagytam egy leheletfinom csókot, a hajába.

Kilökte a mellette támaszkodó karomat, heves indulattól fűtve fordított a helyzetünkön. Mozdulataiból eltűnt minden gyengédség, öklével ütött a falra, riadtan remegtem bele abba, ahogyan éreztem tüzes sóhaját a fülemen.