Szívdobbanás

2. évad - Minden órával közelebb...

A tükör előtt állva néztem saját, meggyötört arcomat. Képmásomon végighúzott ujjaim szélén keskeny vörös csík jelenik meg. A törött üveg széleinél eldeformálódott hasonmás üres tekintettel néz vissza rám.

A fedélzetre szállás pillanatában hagyott el minden maradék reményem, ami még tartotta bennem a lelket. 

Akit annak idején ügyvédnek hittem, kiderült valóban az is. Az ugyanannyira vétkes férfi, Klay által szerezett yacht-tal hajóztunk ki a kikötőből. 

Akaratom ellenére is egyre gyengébbnek éreztem magamat. Mint egy haldokló ember, aki az utolsó óráit rúgja. 

Arra már had ne kelljen emlékeztetnem magam, mikor a bájos kolléga furcsa mód mulatságosnak találta a vérben való fuldoklásom mialatt behajított ebbe a kicsi rácsozott ablakú helységbe és kétszer ráfordította a kulcsot. 

Kimasíroztam a mosdóból, óvatosan leültem a matracra, amit csak két vaslánc tartott a falhoz rögzítve. 

Semmi kapaszkodóm se maradt. Az Atlanti-óceán kellős közepén, még ha akarnék se tudnék bármit is csinálni, szabadulásom érdekében. Csak annyit tehetek, hogy leülök, és megvárom amíg szárazföldet nem érünk. 

Bár sejtelmes sincs hova vezet az út, tudom, minden perccel közelebb kerülünk a banda kasához. Ahol Rasbell a király. 

Az engedetlen alattvalólat - azaz engem - büntetéssel lakoltatják. Ez már akkor se volt másként. 

A vastag, sűrű rácsokon kirévedve nem látok mást a kékségen kívül. Bármerre forgatom a fejem, nyomom arcom az üvegnek, mindenfele csak az a végeláthatatlan óceán...

Felszálláskor észrevettem egy mentőtutajt a yacht oldalához rögzítve, de lássuk be. Annak az esélye szinte nulla, hogy el tudnám kötni és mellé feltűnés nélkül elszelelni tőlük. Még ja a helyes irányba is fordulok Florida felé, nem telne 10 percbe, hogy távolról kilőjék a csónakot és elsüllyedjek vele együtt. 

    És gyanítom, a cápák nem a roncson fogják koptatni a fogukat...

Annyira belemerültem ebbe, észre se vettem ahogy valaki a "szobám" felé igyekszik. Hátrapördülve vetem hátam a falnak, a legtávolabbi szegletbe nyomorulva veszek fel védekező állást. 

Jack dugja be a fejét, kezében egy tálcával. A padlóra teszi, maga után visszacsukja az ajtót amivel csak egy bajom akadt... Hogy ő maga is bent maradt.

A tálcára lesek, a gyomrom fájdalmas korgásba kezd, mikor meglátja a rajta terítéken lévő csekély ételmennyiséget. Áruló! Nincs azaz Isten, hogy én azt...

  - Na várd meg, amíg én nyomom le a torkodon - szól rám ellenségesen, mellkasa előtt összefonva a karjait, kidülledő izmait láttán mégis meggondolom magam. Ha ő venne kezelésbe, sokkal jobban megjárnám, mint Dean-nel. 

Reszkető kézzel nyúlok a tálcáért, gyorsan magamhoz kapom és visszaiszkolok a sarkba. Cseppet sem fűlik a fogam hozzá, hogy végignézze minden mozdulatomat de hátat fordítani sem merek neki, így féloldalasan kezdem el tépni fogaimmal a kemény veknit.

Vízen, és kenyéren akarnak életben tartani, míg a nagyfőnökhöz nem érünk, mi?

  Ha nem ezeket éltem volna 8 évig, most kezdenék megrémülni a éhhalál gondolatától...

Rettentően feszélyez a srác kéretlen társasága, nagyokat kortyolva a flakonból tüntetem a maradékot is róla, majd lököm vissza neki az üres tálat. Nem távozik azonnal, közömbös tekintettel végigmér, és csak azután húzza el a belét.