Szívdobbanás

Idegen érzés

5 évvel ezelőtt

Az utóbbi három hétben, sorjában véltem felfedezni magamon a korai Parkinson-kór tüneteit. A legcsendesebb napokon is reszkettek a kezeim, lábam megállás nélkül dobolt a korhadt fapadlón. Elvesztettem minden más szagot, ami elvonatkoztathatott volna a vértől. A piától. A dohánynak a bűzös undorító füstjétől. Tőlük bűzlött az emelet. Este egy szemhunyásnyit se lehetett pihenni. Carol ismétlődő pityergéseit a négy ajtóval távolabbi szobámból is hallottam. Napközben aludtam, amikor Hank nem volt odahaza. Merevnek éreztem minden végtagom, hatalmas erőfeszítésekbe tellett, hogy felkeljek onnan ahol éppen összerogytam és nekiálljak kezdeni valamit a házzal. A háztartás vezetésére képes személyek száma hivatalosan is nullára esett. Rám.

Akárhányszor csináltam mindig elrontottam a mosást, száz meg száz helyen hólyagzott fel a kézfejem miközben sütni próbáltam. Nem ment semmi, mégis nekem kellett mindennek az élére állni.

Többé nem számíthattam, senki segítségére.

Órák hosszat képes lettem volna sikálni a testemet csak, hogy a mocskot eltüntessem róla. Mikor már nem látszottak az odaszáradt váladékok még tovább súroltam. Kényszeresen mostam, míg pokolian nem égetett.

Semmi nem volt elég.

Szökőévben egyszer eljátszotta a gondoskodó családapát. Olyankor hányni tudtam volna tőle. Beállított egy isten se tudja honnan összekanalazott rakat kajával, összeültetett bennünket az asztalhoz. Nem volt gyomrom ránézni anyámra. A bekötözött jobbjára, amin öt helyett csak három pukli kapott helyet. Minduntalan eszembe juttatta, mekkora egy tehetetlen senki vagyok.

Lehajtott fejjel, villámmal lökdöstem egymásnak a koktélparadicsomokat, és közben folyamatosan térdemet markolásztam. Húsról szó sem eshetett, ha le is erőszakoltam valamennyit, reggelre mind utat talált kifelé a szervezetemből.

Undorodtam mindentől, mi abban a házban volt.

Bűn ronda rémálmok ostromoltak, egyikbe se kaptam feloldozást azért amit tettem. Vagy éppen nem tettem. A többi korombeli a ruhásszekrénybe bújt mumustól meg a cápafogú mikulástól félt. Én, a saját elmém rabja lettem. Gúnyt űzött belőlem, kinevetett és talán még élvezte is.

A nappali kanapéja mögött gubbasztok, markom alatt keményen serceg a papírra nyomott grafit. Szemeim ide-oda futnak, a háttérben szóló délelőtti jazz rádiót fél füllel hallgatom mert attól félek, ha elvesztem a kapcsolatot a való világgal, már soha többet nem fogok felébredni ebből a rémálomból.

Az A4-es kemény rajzlapra húzott sötét vonalak összemosódnak, fekete csuklyás alakok vigyorognak vissza rám. Megdermedek, ceruzám tompán koppan a padlószőnyegen. Hajamba túrok, megviseltem rázom a fejemet. Izzadtságcseppek gyöngyöződnek a homlokomon, a mosdóig támolygok, hogy egész arcomat a jeges vízbe mártsam.

Nem. Nem veszíthetsz te is! - üvöltöm.

Muszáj ébren maradnom.

A fejem lehet akkorra már teljesen és visszafordíthatatlanul megzavarodott. Tudnom kellett, biztosan magamnál vagyok-e még.

Megismétlem az előző mozdulatot, addig tartom magam a vízben, míg levegő után nem kell kapnom. Seggre ültem, két tenyerem közé fogtam az arcomat. Szemem sarkából észrevettem a fekete szemeteszsákokat a zuhany mellett. Elutasítóan hullattam izzadtságomat lábaim közé a földre, ha kellett csomó más szép emlékemet eldobtam volna, ha azokkal együtt ez a bűnöm is eltűnik a semmibe. Másodpercenként felvillant előttem a gödör, amit nekem kellett megásnom. A zsák, amibe nekem kell bedobálnom a két levágott ujjat. A sáros talaj, amit visszalapátoltam a friss hantra.