Szívdobbanás

Hang nélkül

Szememmel követtem, a fali óra lassan ketyegő mutatóját. Mióta is stírölöm? Azt hiszem, túl sok ideje. A redőny leszakadt lapjai között bevilágítanak a reggeli első, lusta napsugarak. Ilyen korán lenne már? Pár perccel ezelőtt, még csak hajnali 3 múlott. Ez azt jelenti, bizony újra kell kezdenem a napot.

Amit gyűlölök.

Nem sok értelme van felkelni, ha minden egymást követő 24 óra, ugyanúgy telik. Elmélkedés a nem létező életemen, még több depresszív gondolatnak ajtót nyitni, és az azokat követő bűntudatnak. Végül pedig egy jó kis verés. Nem is képzelem, ma esetleg valami másképp alakulna. Én már nem reménykedek semmiben.

Bár tudnék aludni. Akkor lehetne egy parányi esély rá, hogy nem ébredek föl. Szerintem már bőven benne vagyok abba az állapotba, hogy a végkimerültség vigyen a túlvilágra. Már csak egyetlen ember akadályoz meg ebben. Nem más, mint a felügyelőm, aki ha jól számolok pontosan fél 8-kor fogja rám vágni az ajtót, ezzel az "ébresztőnek" szánt monológgal.

  "Nai Gilbert! - elképzelem, ahogy csípőre vágja a kezeit, és kék szemei szikrákat szórnak. - Azt hitted nem fogom megtudni, hogy már megint nem vetted be a gyógyszereid?! - itt előhúz a zsebéből egy doboz pirulát, és meglengeti az orrom előtt. Ekkor veszi csak észre a szemem alatti lila karikákat. - Istenem... mondd, hogy aludtál valamennyit az éjszaka! - miután nem mozdulok, megdörzsöli a halántékát, és magában szitkozódik. - A francba! Ne kezdd már megint! "- abba se hagytam.

Odajön hozzám, majd minden ellenkezésem ellenére legyűri a torkomon azokat a rühes kapszulákat, aztán addig fogja be az orrom, amíg levegőhiány miatt le nem nyelem őket. Milyen bájos.

7:29

Már hallom is a dühöngő, közeledő lépteket a folyosóról. Levágom magam az ágyra, paplanomat a fejemig húzom mint egy strucc, aki el tudna bújni fejét a homokba dugva. Számolom a hátra lévő lépéseket.

Négy, három, kettő, egy...

  - Nai Gilbert! Azt hitted nem fogom megtudni, hogy már megint nem vetted be a gyógyszereid?! - mennydörögte felügyelőm, Dr. Xander De Vos. Igen, külföldi. Ha jól tudom belga... de nem vagyok benne biztos. Másod bébiszitternek hívnám, ő felel az egészségi állapotomért, magyarán inkább csak azért a feléért, hogy ne pusztuljak meg mielőtt elkerülök innen, mihelyt betöltöm a tizennyolcadik évemet. Három hónap, és hivatalosan is földönfutóvá válok. Itt lenne az ideje összebarátkoznom, a helyi parkban állomásozó bácsikkal a padon. Magamban jót nevettem ezen. Teljes képtelenség. Mármint, a barátkozás része. Képtelen lennék rá. Nem jön ki hang a számon. Nekem csak a közömbös érzések maradtak, amiket nem félek kimutatni. A legutolsó átütő emlék, ami megmaradt, a tömör rettegés és vak gyűlölet.

Egyedül Dr. Voss veszi a fáradtságot, hogy kirántson így is mélyre süppedt lápos önromboló gondolataim fogságából. Hozzám viharzik, és kitépi ujjaim közül a lepedőt. Mint egy rossz vámpír, takarom el a retinámat égető fényt. Mint általában ezen a verőfényes reggelen is sötétkék öltönyt visel, fekete haját gondosan hátrafésülve. És mi nem hiányozhat egy doktori végzettséggel rendelkező egyénről, igen, orrán csücsülő szemüvegének lencséje is tökéletes szögben csillan fel. Felismerés villan sötét szemeiben, és megfogja a takaró másik végét.

  - Nai! – betűzi a nevemet, kimérten.

Xander! – most mi van? Ha ő is, akkor én is!

Várakozóan elhallgat, magamon érzem a tekintetét. Ide látom farmerzsebéből kilógó nyugtatónak a dobozát. Nem bogyókra van szükségem, hanem egy tisztességes hamvasztásra. Nem vagyok őrült. Csak... - Ne várd meg, amíg én tuszkolom le őket a torkodon.

Ugyan már, sosem tennél ilyet – felvonom egyik szemöldökömet és kilesek.

Szóval, hárman néztünk egymással farkasszemet. Ő, én, meg az a fránya doboz. Az utolsó embert is magamra haragítani, aki még hajlandó szóba állni velem, nem bölcs dolog. Nem mintha annyira szükségem lenne rá. De ha Xander nem lenne, már teljesen becsavarodtam volna a belső hangjaimtól.

Megelégelve döntésképtelenségemet kapja elő zsebéből a nyugtatókat. Hirtelenségére felkaptam a fejem, és a falhoz húzódtam. Megáll, rám néz.

Nagyon nem szeretném, ha bárki is hozzám nyúlna – ezt, ő tudja a legjobban. Azért is torpant meg, mert látta, hogy visszakoztam. Az intézményben ő az egyetlen, aki mindent tud rólam. Honnan jöttem. Miért vagyok olyan, amilyen. Miért félek a közelségtől.

Xander, nem rossz ember. Törődik velem, és tiszteletben tartja a teremet. Ha már más, nem is.

Szem forgatva elveszem tőle őket, és egyszerre letolom mind a hármat. Megvárja, amíg le nem csúsznak a torkomon - mert előfordult, miután kiment kiköptem a nyelvem alá rejtett foszlányokat, vagy pedig meghánytatva magam a vécébe száműztem őket. Gusztusos másnak a nyelvedet mutogatni, miközben ő azt nézi, van e alatta valami nem de? - nagyot sóhajt.

Kicsit sem rossz ember. De néha elfelejti, hogy én nem olyan vagyok, mint a többiek.

Elismerem, próbál több lenni, mint egy felügyelő. Eldob a suliba, megfeszítve saját teljesítőképessége határait igyekszik felelősségteljes apa módjára elvinni ide-oda, ha van ideje. Múlt héten festő kiállításra mentünk. Eléggé meglepett, mert tényleg szeretem a művészetet.

Az iskolában van rajzszakkör, de annyira nem érdekel, hogy emiatt kitegyem a valagamat még jobban az iskolatársak szadizmusának. Főleg, hogy Deannel, és Ronnal osztálytársak vagyunk. Nekik már csak négy hét, hogy repüljenek innen. Ugye nem is kell külön mondanom, alig várom. Örülnöm kellene ennek... de képtelen vagyok bármit is érezni.

  - Ha nem sietsz, el fogsz késni! Nem tudlak mindig kibeszélni az igazgatónál, a sok hiányzásod miatt - túrt bele a hajába, és biccentett, hogy készülődjek. Kimegy a szobából, és én tudom, hogy megáll az ajtóban. Ha ide nem illő zajt észlel, azonnal berohan mintha fegyverdörrenést hallott volna.

Néha már vicces a viselkedése. Érthető.

Biztos nagy szidást kapna a munkahelyén, ha az egyik kezeltje öngyilkosságot követne el a tíz méteres közelségében. Meg aztán jó maga is frászt kapna. Nem akartam véget vetni az életemnek. Sosem tettem ilyesmit. Azok a félresikerült vágásnyomok szerte a testemen, mind a volt nevelőapám bűnei. Időm és még annyi kedvem se volt mellette magamat nyúzni. Azt, megtette helyettem is valaki más.

Még voltak, akiket meg kellett védenem. Mélyen, a szívembe.

Lassan kezdek öltözködni, közben az előző napi iskola pszichológussal folytatott beszélgetés zajlik a fejemben.

  - Itt nyugodtan beszélhet, senki nem fogja bántani!

Nem mertem. Nem tudtam megszólalni az óta.

  - A nevelőapjától fél? - nem, a húsvéti nyuszitól... - Ugye tudja, hogy soha többet nem fogja látni?

Mintha bármit is érne, hogy börtönbe zárták. Amilyen eszelősen be akarja fejezni a küldetését, úgyis eljön. Tudom. Talán még aludni is bírnék, ha nem hallanám a fülembe jeges szavait, ahogy anyám nyakának nyomja a kést. Na, erről ennyit. Voltak szabályok, amiket nem szeghettünk meg. Az egyik ez volt; nincs beszéd. Ha akkor megszólalok, mindannyiinkkal végzett volna.

Emlékeszem minden egyes szóra, amit a pszichológus Xanderrel váltott.

  - Én minden tőlem telhetőt megteszek, azonban nem hiszem, hogy rajta kívül bárki is képes lenne szóra bírni őt.

  - Szóval ez valamilyen pszichés probléma?

  - Képzelje magát, a helyébe... ha éveken át ki se nyithatja a száját, mert ha megteszi, körülötte mindenki meghal, aki fontos magának...

Ez volt az igazság. Mindenki azt hitte örökre megnémultam. Én is ezt gondoltam.