Vad Játszmák

44. rész

Óvatosan beljebb léptem a járólapon, a szívem a torkomban dobogott a félelemtől és a lelki szemeim előtt láttam ahogy egy gyilkos, fegyvert szegez a fejemnek. Ehelyett feltűnt hogy a fogason kabátok lógtak és alattuk bakancsok hevertek a földön. Azt hiszem túl élénk a fantáziám, pedig nem is szoktam horrort nézni. Csak a szüleim jöttek haza és nem tudtam eldönteni hogy ennek most örüljek vagy ne. Hetek óta nem láttam őket, mégis kissé izgatott lettem, hiszen talán évek óta most először karácsonyozunk majd együtt mint egy igazi család.

Nagyot sóhajtottam mielőtt a nappali felé vettem az irányt, de az ajtóban megtorpantam. Döbbenetemben szóhoz sem jutottam és egy pillanatig azt gondoltam talán csak álmodom az egészet.

A kanapén ültek, az előttük lévő üvegasztalon mindenféle dvd hevert és épp az egyiket bámulták a tv-ben. Csak álltam az ajtóban, észre sem vették hogy ott vagyok, annyira belemerültek a régi videók nézegetésébe.

- Nézd szívem mennyire apró volt, el sem hiszem hogy már kész nő lett belőle - mondta az anyám és hozzábújt apámhoz.

A képernyőn éppen a kiskori énem játszott a homokozóban, valamiféle tornyot akartam építeni de az folyton összeesett, végül elegem lett és rugdosni kezdtem a homokkupacot. A következő pillanatban anya felkapott a földről és szorosan magához ölelt, én meg belemarkoltam a hajába és talán egy kicsit meg is húztam neki, mert kuncogva letett a földre. Ezután a kamera felé kezdtem tipegni, kiszemeltem magamnak apát, de ő játékosan futni kezdett előlem én meg üldözőbe vettem.

Hirtelen halk szipogást hallottam meg és láttam ahogy anya sírva, rázkódó vállakkal fordul apához.

- Clara ne sírj, kérlek - végigsimított az arcán, miközben én már nem értettem semmit az egész jelenetből.

Anya sír? Még életemben nem láttam őt sírni. Vajon mi baja lehet? Gondoltam itt az idő, hogy felhívjam a figyelmet magamra.

- Anya, apa - halkan szólítottam meg őket, mire mindketten felém kapták a fejüket.

Apa rögtön felpattant és felém indult de néhány lépésre tőlem megállt és hezitálva nézett rám. Anya megpróbálta rendezni a vonásait, letörölte a könnyeit hogy én ne lássam, de már mindegy volt.

- Szóval hogyhogy hazajöttetek? - nem voltam bunkó, sem számonkérő, inkább csak kíváncsi voltam hogy mi vette rá őket arra, hogy velem töltsék a karácsonyt.

- Samantha jó hogy végre megérkeztél - apa nagyot sóhajtott, olyan zavartnak tűnt, de a viselkedésüktől én is kezdtem megzavarodni.

- Khm... - anya megköszörülte a torkát, így mindketten rá figyeltünk - Kislányom azt hiszem beszélnünk kell valamiről, gyere ülj le ide.

Összevont szemöldökkel sétáltam közelebb és végig az járt a fejemben hogy most vajon mi rosszat csináltam, mert csak erre tudtam gondolni, mégis mi másért jöttek volna haza? Lassan levettem a meleg kabátomat és a fotelre dobtam, ahova végül leültem és várakozón tekintettem rájuk. A szüleim egymásra pillantottak és ilyen telepatikus úton diskurálhattak valamit, de én csak annyit láttam az egészből, hogy feszülten néznek egymás szemébe. Kis idő múlva végül mindketten helyet foglaltak a kanapén, de pár perc néma csend után sem tudtak megszólalni.

- Mégis mi folyik itt? - nagyot nyeltem, de a torkomat valami fojtogató érzés vette körbe, úgy éreztem valami nincs rendben.

- Tudom nagyon furcsa hogy hazajöttünk, pedig ennek teljesen normális dolognak kellene lennie, hiszen elméletileg mi egy család vagyunk - apa maga elé meredve magyarázott, de nem értettem mire akart kilyukadni.