Vad Játszmák

18. rész

Drágáim meghoztam a következő részt, ez most nem annyira eseménydús, de azt hiszem kellenek ilyen részek is. Jó olvasást! 😘❤❤

Folytatás...

Miután Josh elment egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal, újból és újból lejátszódtak a fejemben a nap történései. Túl sok volt ez nekem egyszerre és nem tudtam most hogyan tovább. Fel s alá járkáltam a házban, hogy levezessem a felesleges feszültséget, de nem tudtam megnyugodni. Magamra kaptam a futócipőm és egy vízlepergető kabátot, a kapucnit a fejemre húztam, bedugtam a fülesem és elmentem futni. A zene ütemére tettem egyik lábamat a másik után és csak futottam ameddig bírtam. Az utcán alig volt gyalogos, de azok mind megbámultak, amit mondjuk megértek, hiszen ki az akinek eszébe jut szakadó esőben futni. Naggyából egy óra múlva hazaindultam, mert teljesen kifulladtam és a cipőm is teljesen beázott. Ahogy hazafele sétáltam kezdtem kihűlni, eddig a futástól melegem volt és észre sem vettem milyen hideg van valójában. Nem érdekelt, mert bevált. Megnyugodtam vagy csak túlságosan elfáradtam a további mérgelődéshez nem tudom, de mindenesetre egy kicsit jobban éreztem magam.

Ahogy hazaértem gyorsan lezuhanyoztam és bebújtam a meleg ágyba remélve, hogy majd a szép álmok magukkal ragadnak. Még csak este 7 óra múlt, de annyira elfáradtam, hogy a szemeim pár perc után leragadtak és egészen reggelig aludtam.

Az iskolába hajtva megpróbáltam felkészülni mindarra ami várt ott rám. Leparkoltam és besiettem az épületbe, mert nagyon hűvös volt az idő, látszott hogy közeleg a tél. Ahogy beléptem szinte minden szempár rám szegeződött és sugdolózni kezdtek. Igyekeztem feltűnés mentesen végigmenni a folyosón, de elkaptam néhány lenéző és utálkozó pillantást. Próbáltam kizárni magam körül a susmogásokat, de még így is elkaptam néhány mondatfoszlányt, mint például "Nem kell már senkinek" vagy "Undorodik tőle mindenki, csak rá kell nézni" és ehhez hasonlókat. A szekrényemen is várt néhány cetli, mindennek elhordtak, de azért próbáltam tartani magam. Magabiztosan sétáltam el a terem felé, de valaki kitette elém a lábát és elhasaltam a földön, a kezemből kiesett az összes könyv. Hátranéztem, egy csapat lány nézett undorodva rám és az arcomba nevettek. Elfordultam és elkezdtem felszedegetni a cuccaim, amikor valaki lehajolt hozzám és segített összepakolni. Ránéztem Joshra, aki együttérző mosolyt küldött felém és a karomnál fogva felhúzott a földről. Becsengettek és mindenki órára sietett, de mi csak álltunk egymással szemben és nem mozdultunk.

- Köszönöm - csak ennyit tudtam kinyőgni, a hangom alig volt hangosabb a suttogásnál.

- Ne hagyd, hogy ezt tegyék veled - komolyan nézett rám, de láttam hogy félt.

- Nem számít, ez... Ez semmiség, kibírom - mosolyt erőltettem magamra, hogy bebizonyítsam jól vagyok.

- Ki kell állnod magadért, nem tehetnek azt amit csak akarnak.

- Hiszen én is ezt tettem mindenkivel, most csak visszakapom az élettől - mondtam beletörődve.

- Nem, ezt te sem gondolod komolyan. Én soha nem láttam, hogy bárkivel is szemét lettél volna - igaza volt, lehet hogy nem éltem normális életet, de másokat soha nem aláztam meg - Szólj, hogyha valaki nem hagy békén, rendben?

Tétován néztem rá, egyáltalán nem akartam, hogy ő is belekeveredjen ebbe az egészbe. Még csak az hiányzik, hogy róla is pletykákat kezdjenek el terjeszteni.

- Samantha, ugye szólsz? - kérdezte meg ismét, mert nem válaszoltam.

- Rendben, szólok - ígértem meg neki.

- Jól van. Most már menjünk órára - mondta és amíg ő jobbra indult én balra vettem az irányt.

Szerencsére matekórám volt épp és mivel megyek a versenyre, a tanár elnézte nekem a késést. Az órák szörnyen lassan teltek el és néha észrevettem, hogy engem néznek a diákok és rólam pusmognak. Igyekeztem kizárni minden ilyen helyzetet és az évben először odafigyeltem az órákon, mert ez legalább elterelte a gondolataimat. Szünetekben próbáltam meghúzni magam, hogy ne én legyek állandóan a téma. Felidegesített, hogy úgy ítélkeznek rólam, hogy fogalmuk sincs miken mentem át, nem tudják elképzelni mennyi ideig éltem rettegésben és hogy még a mai napig sem tudtam feldolgozni a történteket. A folyosó végén megpillantottam Maryt, egyedül ácsorgott és egy könyvet olvasott éppen. Odasiettem hozzá, örültem egy ismerősnek.