Vad Játszmák

30. rész

Drága olvasóim!
Nagyon sajnálom, hogy sokáig nem hoztam részt, egyszerűen nem ment az írás. Ez a rész is nagyon szánalmas lett, rövid és gagyi, úgyhogy bocsánat érte. Még próbálkozok azért, nem szeretném félbehagyni a történetet, remélem most már valamilyen módon megszáll az ihlet. Köszönöm, ha olvassátok! ❤❤

Egy újabb unalmas hétvége után megint az iskolapadban találtam magam. Unottan bámultam ki az ablakon, a tanár hangja csak háttérként szolgált a kusza gondolataim mellett. A kedvem egy fokkal jobb volt, ami leginkább a Maryvel való találkozásnak volt köszönhető. Megbeszéltük, hogy hétköznap találkozgatunk, mivel ilyenkor Josh dolgozik. Nem akartam a háta mögött ezt csinálni, de szükségem volt a hugára, nélküle valószínűleg már megőrültem volna.

- Samantha ez egy igazán szép dolgozat, hibátlan lett - tette le elém a matekdogát Mr. Taylor és közben rám mosolygott.

- Köszönöm - mosolyodtam el én is, olyan jó érzés volt ahogy rám nézett, a szemei megteltek büszkeséggel.

- Figyeljetek gyerekek, azt hiszem példát vehetnétek az osztálytársatokról, főleg te Melanie - nézett a bosszús lányra, aki ezek után lenézően méregetni kezdett. Valószínűleg megint egyest kapott és nem tetszett neki, hogy a tanár pont velem példálózott.

- Tudod ha így folytatod nem hiszem hogy átmész félévkor - nézett rá figyelmeztetőn a tanár.

Amikor végre kicsengettek elindultam az ebédlőbe, hogy magamba tömjem a szendvicsemet, amit még otthon összedobtam magamnak. Hatalmas káosz uralkodott bent, mindenki túl akarta kiabálni a másikat, és az asztalok is zsúfolásig tele voltak. Nagy nehezen találtam egy kis zugot, ahol senki sem ült és gyorsan lepattantam. Ahogy körbenéztem, megpillantottam a számomra legkedvesebb személyeket. A szokásos asztaluknál ültek, de valahogy innen másnak tűnt minden. Csak egy külső szemlélődő voltam, már nem tartozhattam közéjük és mindez egyetlen este miatt volt. Legszívesebben mindent visszacsináltam volna.

- Na mi van Sam? Már a szánalmas kis Marynek meg a bátyjának sem kellesz? - Melanie hangja rázott vissza a valóságba.

Kihívóan felvonta a szemöldökét és gúnyos mosolyra húzta a száját. Nem szóltam semmit, mert tudtam hogy csak fel akar idegesíteni.

- Ne bánkódj, Josh amúgy sem hozzád való. Tudod ő soha nem kezdene ki egy kurvával, főleg nem olyannal mint te.

Hiába próbáltam nem foglalkozni vele, az amit mondott nagyon szíven ütött. Legbelül én is tudtam, hogy nem vagyok elég jó neki, de ezt hallani még rosszabb volt. Talán tényleg nem voltam hozzá való, ő biztosan jobbat érdemelt nálam, de valahogy nem tudtam elfelejteni és egyszerűen képtelen voltam elengedni őt.

- Fejezd be - szóltam rá idegesen.

- Ugyan, még el se kezdtem igazán. Tudod milyen jó végignézni, ahogy a suli legmenőbb csajából egy szánalmas kis senki lesz? - gúnyosan felnevetett.

- Fogd be a szádat! - kiáltottam most már rá, mire néhányan felénk kapták a fejüket.

- Jajj ne kapd fel így a vizet - nézett rám ártatlanul a kis ribanc - De gondolj bele, jobb is így. Szegény lányból is egy nagy kurvát csináltál volna.

A kezeim ökölbe szorultak és kevesen múlott, hogy nem húztam be neki egyet. Egyedül a múltkori eset miatt tűrtőztettem magam, ugyanis az igazgató világosan megmondta, hogy a következő bakinál kipenderít a suliból. Nagy levegőt vettem és próbáltam megnyugtatni magam, de csak nem hagyta abba.

- Ugyan Sam, téged még a szüleid sem szeretnek, akkor meg hogy várhatnád el mástól?

A szemeim megteltek könnyel, de nem akartam előtte sírni, ahogy mások előtt sem, úgyhogy visszafogtam magam.

- Elég volt - a szemeibe nézve csak a színtiszta gyűlöletet láttam.

Felpattantam a padról és elindultam a kijárat fele, de ahogy kikerültem Melaniet kitette elém a lábát és hangos csattanással a földre estem. A karomba belenyilalt a fájdalom, majdnem felordítottam, de ehelyett összeszorítottam az állkapcsom és magamba fojtottam. A diákok döbbenten néztek, de volt aki halkan kuncogni kezdett. Hihetetlenül megalázó volt, főleg hogy senki nem segített csak álltak és néztek. A legrosszabbul mégis az esett amikor összenéztem Josh-al és ő is csak bámult, mint mindenki más. Pillanatok alatt feltápászkodtam és kifutottam a suliból, egyenesen a parkolóba, hogy aztán hazamenjek.

A kocsi biztonságában újból erőt vett rajtam a sok fájdalom amit mostanában kaptam az élettől. Úgy éreztem minden rossz engem talál meg, de sehogy sem tudtam változtatni a dolgokon, amitől csak még szánalmasabbnak éreztem magam. A könnyeim végigfolytak az arcomon és én csak hagytam megszáradni, hogy egy idő után már marni kezdjék a bőrömet, legalább éreztem valami mást is az összetört lelkemen kívül.

Mikor végre megnyugodtam, haza indultam, hogy elbújhassak a világ elől, az emberek fürkésző tekintete elől és egyedül a magány vegyen körül.

A napjaim szürkék voltak, semmi szín nem volt benne, úgy éreztem nincs kiút és ennél már csak mélyebbre süllyedhetek. Senkivel nem beszéltem, még Maryvel sem. Kezdtem feladni mindent. Mi értelme lett volna bárminek is?

Az iskolában mindenkit kerültem, szünetekben is inkább kimentem az udvarra és behunyt szemekkel elmerültem a saját kis világomban, ahol minden tökéletes volt. Egy virágos réten voltam, a tavaszi szellő lányan simogatta az arcom és a nap sugarai melegséggel töltötték el a testemet. Egyedül voltam, de mégis boldog. Szaladgáltam a sűrű vadvirágok között és a kék eget kémleltem, a rajta elterülő bárányfelhőkkel. Hallgattam a tücskök ciripelését és a madarak énekét, és végre úgy éreztem, élek.

Mindez addig tartott, amíg a csengő meg nem szólal és ki nem nyitottam a szemeimet. A valóság sokkal komorabb volt, nem fújt a szél, a nap sem sütött és az eget is csak szürke felhőréteg borította be. Kiábrándító volt ez a hely, ezért amikor csak tehettem belemerültem abba a világba ami csak az enyém volt. Más nem tudott róla, nem is láthatta, de egy idő után már ez is szertefoszlott, ugyanolyan magány vett körül mint a valóságban.

Csak napok kérdése volt és rájöttem, kezdek megbolondulni.