Vad Játszmák

21. rész

Ahogy sejtettem egész héten otthon unatkoztam, egyedül. Eleinte sokat aludtam, mert persze állandóan fáradt és erőtlen voltam, de később már nem tudtam mit kezdeni magammal. Délutánonként Mary átjött egy kicsit, de nem maradt sokáig, mert segítenie kellett otthon. Josh viszont suli után állandóan dolgozni járt és egyszer sem látogatott meg. Hiányzott a társasága és a mosolya is, az egyetlen jó dolog az volt ebben, hogy nem kellett magyarázkodnom a vacsora miatt.

Péntek délelőtt már sokkal jobban éreztem magam, már nem fájt a torkom se, csak egy kicsit köhögtem. Az egyedül élésnek újabb hátrányát ismertem meg, amikor ajtót nyitottam a postásnak és beszélni kezdtem, csak éppen egy hang sem jött ki a torkomon. Mivel otthon senkivel sem tudtam beszélni, így azt sem tudtam, hogy egyáltalán elment a hangom. Miután ötször - nem viccelek - megpróbáltam köszönni neki és csak tátogtam mint egy hal, feladtam és inkább a képébe integettem. Ezek után nagyon furán méregetett és amilyen gyorsan csak tudott, lelépett.

Miután ettem egy tál forró húslevest, amit előző nap készítettem, úgy döntöttem szívok végre egy kis friss levegőt. Jól bebugyoláltam magam, a nyakamon legalább négyszer körbetekertem a sálam és néha az miatt kezdtem el fulladozni, de ez már mellékes. Az utcán kaptam egy egy furcsa pillantást az emberektől, de már valahogy nem érdekelt az egész. Nem törődtem velük, csak sétálgattam és élveztem az őszi időjárást. A fák már kopaszon ácsorogtak, alattuk halmokban álltak a színes falevelek. Nem is néztem merre sétálgattam, mintha a lábam új utakra vágyott volna, úgy vitt előre. Egyszer csak megpillantottam egy hatalmas parkot, csodálkoztam hogy még nem jártam erre.

Már egy ideje gyalogoltam a macskaköves úton, amikor egy hangosabb társaságra lettem figyelmes. Egy csapat kisgyerek találta meg a parkban lévő játszóteret és felszabadultan játszottak, élvezték ezt a csodálatos napot. Olyan boldogok voltak, valaki mindig felkacagott és a jókedvük ragadós volt. Közelebb sétáltam hozzájuk és csak ekkor tűnt fel, hogy ezek a gyerekek nem átlagosak. Hárman közülük kerekesszékben ültek, de a többieken is látni lehetett hogy mások.

Egy gumilabda gurult a lábamhoz és lehajoltam érte, hogy visszaadjam a szőke kislánynak, aki rögtön odafutott hozzám.

- Ez a te labdád? - kérdeztem rámosolyogva.

- Igen, az enyém - már nyújtotta is a kezét érte, úgyhogy odadobtam neki. Ahogy felvette a földről közelebb jött és mosolyogva nyújtotta felém.

- Játszol velem? - kérdezte szégyenlősen.

- Persze, ha szeretnéd - kicsit hátrébb ment és eldobta a labdát, ami meglepő módon elrepült hozzám.

Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen apró lánykában ekkora erő van. Ezután sokáig dobáltuk egymásnak a labdát és nevettünk a másikon, ha esetleg nem kapta volna el. Kiderült, hogy a kislányt Louisanak hívták, ami nagyon is illett hozzá. Amikor elfáradtunk és már untuk a dobálózást, inkább leültünk egy padra. Louisa rengeteget tudott csacsogni, az egyik pillanatban arról beszélt, hogy mennyire szereti a kiskutyákat, a másik pillanatban meg arról, hogy milyen szívesen úszkálna a kedvenc uszodájában.

Éppen azt mesélte el, hogy ha felnő akkor divattervező lesz, amikor egy középkorú nő lépett hozzánk.

- Loui, menj szépen a többiekhez, indulunk haza - kedvesen mosolygott rá és a kislány azonnal engedelmeskedett neki.

- Jó napot, én Helen Brooks vagyok. Már egy ideje figyeltem, hogy mennyire jól kijöttek Louival - a kezét nyújtotta amit el is fogadtam és megráztam.

- Samantha Sparks, örvendek. Nagyon kedves lány és olyan élettel teli, hihetetlen. Megkérdezhetem, hogy ez melyik óvoda? - Helen a gyerekek felé nézett és kissé aggodalmas arccal valotta be.