Marvel /A Boszorka/ A Földön

7.

   Álmomban már megint máshol jártam. Újabb, és újabb emberek fejében találtam magam, de ezek mellett a régiekbe is betekintettem. Mindezt egyetlen éjszaka alatt. A gondolatok, érzések, cselekedetek csak úgy folytak át rajtam. Mintha nem is lennék élő ember. Ilyesztőnek hangzik, de számomra nem volt az. Nem féltem, sőt élveztem ezt az időtöltést. Miközben más elfelejti legtöbbször miről is álmodott, én büszkén dicsekedhettem volna avval, hogy én mindenre emlékszem. Persze nem pontosan. Minden egyes alkalommal újabbnál újabb dolgok történtek az eddig megismert személyekkel, és az újonnan megismertek is tartogattak számomra meglepetést. Bár akkor még nem tudtam, de ez a "szokásom " sokáig velem maradt.

   Mikor felkeltem az "álmomból" újra lebegtem. Nem tudtam hogyan csinálom, de lebegtem. Kezdett zavarni, hogy alig tudok valamit magamról. Ez volt a második éjszakám, de már akkor nagyon vágytam arra a tudásra, aminek hiányában voltam. Sajnos olyankor még nem tudtam semmit tenni ez ügyben. 

   Eszembe jutott, hogy ruhástul feküdtem le. Felültem, majd körülnéztem a szobában. A szememet szinte kiszúrta egy szekrény látványa. Hogy ezt eddig mértnem vettem észre? Nagyon gyorsan összeszedtem magam, és felöltöztem. Reggeliztem, majd leültem arra a kanapéra, amelyiken tegnap ültem. Most egy tankönyv hevert még rajta. Az, amelyiket tegnap hasraütés szerűen vettem le a polcról. A Történelem Kezdete. Jó mi? Hát én nem nagyon lelkendeztem érte. Eddig még nem igazán tanultam történelmet, de azért választottam ezt, mert ez hangzott a legunalmasabbnak mindközül. A tegnapi tapasztalataim szerint tényleg az is volt. Belelapoztam, és elkezdtem tanulni. Tudtam, ha nem tudok majd annyit, mint a többi velem egykorú nem lesznek túl jó esélyeim.

   Délután négyig tanultam, és már majdnem eljutottam a tankönyv feléig. A nagyrészét kijegyzeteltem, és már fejből tudtam. Ráuntam már az egészre a legvégén, de azért szorgalmasan tanultam tovább. Most valami másra vágytam. Valami kellemesebbre, valami nyugtatóra. Egy sétára a szabad levegőn. Nagyon régóta rágtam magam ezen, de úgy véltem nem lenne jó ötlet már az első nap kikéretszkedni. Kezembe vettema telefont, és a telefonkönyveből kikererestem a megfelelő számot. Nem volt nehéz, mert csak ez az egy szám volt benne. Tárcsáztam a számot, és vártam. Szinte azonnal beleszólt valaki:

Az idegen: Igen, mit szeretne Annamária kisasszony ?

Én: Kérem ne nevezzen ....

Idegen: Minek?

Én: Annamáriának.

Idegen : Akkor hogyan nevezzelek? Könyvbújónak?

Egy pillanatra megálltam, majd ez előzö beszólást elengedve a fülem mellett válaszoltam:

Marynek.

Idegen: Marynek? Ez most komoly? Na jó ...miben lehetek szólgálatodra?

Én: Levegőzni szeretnék.

Idegen: Várj egy pillanatot....Oké mehetsz is.

Én: Rendben, köszönöm.

Majd letettem a telefont. Magamra vettem egy nyári dzekit, és indultam is.

Mit gondolnak ezek magukról? Hogy merészelnek engem vislatni minden pillatnatban? MIt képzelnek ezek magukról? Mi a franc történik itt? Miért vagyok ÉN ilyen fontos? Tán ha belemásznék egyikőjük fejébe akkor talán... Leértem a lépcsőn, és kiléptem a házból. A szél enyhén megcsapott, de nagyon jól esett. Hirtelenjében szabadnak éreztem magamat, de aztán hamr eszembe jutott az elöbbi telefon bezsélgetés. Egyből lehangolódtam.