Marvel /A Boszorka/ A Földön

48.

   A szállásom nagyon menő volt. Csak egy baj volt vele. Csak én laktam benne.

   Belépéskor a szememet bekötötték, majd beütöttek valamiféle kódót, amitől kinyílt egy hatalmas ajtó. Felért egy páncél szekrénnyel. A kódot azonnal megváltoztatták, így senki sem tudta, hogy épp most mi az. Az ajtó mellett volt egy kis rés, amelyen érkeztek késöbb a leveleim. Kész bunker volt az egész.

   Az egész összesen öt részbe volt bontva. A első része volt a konyha, amihez hozzájárt egy terebélyes asztal, amit csak én használtam. Kaptam egy igazi szakácskönyvet is, amit hamar kiismertem. Mondhatni szakácsmesterrré váltam. Ha bármire szükségem volt(, nem csak fűzéssel kapcsolatban,) leírtam egy tabletre, és másnap meg is hozták. (Ha tudták. )

   Volt még egy hatalmas könyvtáram, egy fürdőm, egy "nappalim" és egy edzőtermem. Aminek külön lövöldéje is volt. Mindegyik helyiség óriási volt, és nyomasztóan üres. Mintha pótólni akarták volna a hiányzó láncszemeket. Vagyis a társaságot. A legérdekesebb heliység nem is a lövölde vagy a könyvtár volt, hanem a nappali. 

   Egy távirányító segítségével a szobát át lehetet építeni egy szimulációs térré. Ha akartam a saját emlékemet játszotta le. (Bár ezt magam is meg tudtam csinálnia pocsolyás mutatvánnyal.) Ha akartam a külvilágot vetítette le nekem. Gyakran külömböző híres helyeket állítottam be. Voltam már A Nagy Falnál, a Big Bennél, Sydneyben és még csomó más helyen. a legszomorúbb az volt, hogy ezt én valójában nem éltem át. Igaz a szimuláció sokat segített, de mégis nem ugyanaz. Bár át tudtam élni más emberek emlékeit, mégis én mindig arra vágytam, hogy magam élhessem át azokat a pillanatokat. Szinte már sóvárogtam.

    Hamar ki tanultam az jelenlegi erőm csinnyát-binnyát, de egy valamit nem tudtam elsajátítani: azt, hogy megszűntessem az álmaimat. Bármennyire igyekeztem, minden reggel lebegve ébredtem. Pedig már nemcsak a Földöt, hanem más bolgyók lakóit is láttam esténként. Mindig egyre több bolygónyi embert. A rengeteg név és emlék. Egy normális embert megőrített volna. De engem nem. Mert én nem vagyok normális . Engem inkább az zavart, hogy nem oszthatom meg az ágyamat senkivel. Ha mégis erre kerülne a sor inkább virrasztottam volna. Minthogy megrémítsem, illetve elidegenítsem az illetőt.