A Hang

1

Nyár van. Szikrázóan süt a nap, kicsit fúj a szél. Az emberek Leggé utcáit ellepve sietnek a dolgukra, ám egy utca kihalt. Egy lélek nem jár arra, kivéve két lányt. Egymás mellett mennek hangosan beszélgetve és nevetve. Élvezik a nyári szünetet.
Az egyik viszonylag magas és vékony. Vörös, hosszú haja a vállára omlik és körbe fogja kicsit csontos arcát. Smaragdzöld szemei csillognak. Lebarnult bőrén szinte világít fehér pólója. Barátnője nála egy kicsivel alacsonyabb. Amúgy barna, rövidre vágott haja, most sötétkék ridegséget áraszt és gesztenye barna szeme csak úgy szikrázik kerek arcán. Fehér bőre még világosabbnak tűnik barátnője mellett.
Az eldugott utca egyirányú így a két lány nyugodtan megy az út közepén, hisz csak szemből jöhet autó. Ha egyáltalán jön.
A vörös lány egyszer csak megtorpan.
- Mit hagytál az étteremben Rebeka? Pénztárcádat, telefonodat vagy a helyes pincérfiú telefonszámát? – nézett hátra a kék hajú lány, Lili.
- Lili! Rossz előérzetem van. – bámult mereven előre a Rebeka nevezetű lány egy pontot nézve.
Lili nem tudta. Senki nem tudta, hogy Rebeka szokott látni dolgokat. Pontosabban egy embert. Egy Alakot, aki mindig azelőtt jelenik meg, hogy Rebekával valami rossz történne. Autóbaleset, jégkorcsolyával való esés, fáról lezuhanás, lépcsőről legurulás vagy bármi más. Megszámolni se tudta hányszor halhatott volna meg, ha nincs az Alak, aki előtte figyelmezteti a jelenlétével.
Most is figyelmeztetően nézte a lányt. Legalábbis Rebeka szerint nézte, bár nem volt mivel. Az Alaknak nincs arca. Mintha egy fehér átlátszatlan háló lenne kifeszítve hosszúkás, vékony arcára. Orra helyén kicsit kidudorodik, majd rásimul állára. És csak áll. Aránytalanul hosszú kezei meg se moccannak. Teljesen mozdulatlan, vészjósló és figyelmeztető.
- Miért? Mi a baj? Rosszul vagy? – kérdezte aggódva Lili, majd visszasietett barátnőjéhez. Rebeka csak nézett előre, egyenesen oda, ahol az Alak szemét sejtette. Lili észrevette, hogy Rebeka egy pontot néz pislogás nélkül.
- Rendben, akkor menjünk innen – mondta aggódva, majd megfogta a lány vállát és elkezdte az ellenkező irányba húzni.
Rebeka hátrált, majd megfordult és sűrűn hátra pillantgatva elsietett Lilit követve.
Miután a forgalmas utcára értek Lili megállt.
- Rebeka! Jól vagy? Mit láttál abban az utcában? Miért volt rossz előérzeted? – ezen kívül még legalább egy tucat kérdést feltett Lili, de Rebeka egyikre se figyelt.
Azon gondolkodott, hogy mi történhetett volna abban az utcában. Senki nem volt ott rajtuk kívül. A betört ablakú házakban senki nem lakott már évek óta. Egy autó hangját pedig hallották volna. De az az ember, vagy lény mégis megjelent ott. Megjelent azért, hogy megmentse Rebekát valamitől. Valamitől, ami veszélyt jelent rá.
Újra és újra végig gondolta, hogy mik voltak abban az utcában. Pár elhagyott ház, néhány parkoló autó, egy kuka és ők ketten. Illetve hárman.
- Hahó! Rebeka! Figyelsz? – Lili ekkor már teljesen másról beszélt és időközbe tovább indultak, az elhagyott utcát rég hátra hagyva.
- Nem. Ne haragudj. Elkalandoztam. – sütötte le Rebeka a szemét.
- Persze – mosolyodott el Lili, úgy, mintha Rebeka arra gondolna, amire ő – lefogadom, hogy azon a helyes pincér fiún gondolkodtál. Mi is volt a neve? Robi? Roland? – tűnődött a lány – Jajj nem,…
- Ricsi – mondták egyszerre a lányok, és elkezdtek nevetni. Rebekának azonnal elhagyta a fejét az a gondolat, hogy pár perccel ezelőtt még életveszélyben volt talán.
- Miért nem kérdezted meg mikor jár le a munkaideje? Megvárhattuk volna – nézett kérdőn Lili barátnőjére – Visszamenjünk? – vigyorodott el, majd megtorpant, hogy amint Rebeka kimondja a választ már indulhasson is a vendéglő irányába.
- Annyira nem volt helyes, hogy visszasétáljak az étteremig – nevetett fel Rebeka.
- Akkor kérd meg anyukád, hogy holnap az ünnepi ebédet ott tartsátok és akkor szülinapiajándékként megkapod tőle a telefonszámát – mondta a lány, majd belekarolt Rebekába és tovább indultak.