A Hang

20

Kint már pirkadat volt. Rebeka nem próbálkozott meg a visszaalvással, ezért inkább kikelt az ágyból. Kint a konyhában csinált magának kávét, aztán elment letusolni. Miután végzett, felhúzott egy rövidnadrágot és egy sportmelltartót, majd átment az edzőteremmé kialakított istállóba és elkezdett edzeni. Megszokásból a köteleknél kezdett, de nem csak egy órát töltött ott. Addig csinálta a gyakorlatokat, míg az izmai szinte már könyörögtek a pihenésért. Azután átment a bokszzsákhoz és mindent kiadott magából. Minden dühöt, minden félelmet, minden kétségbeesést, minden aggódást és minden kételyt a zsákon vezetett le.
Mivel nem volt küzdőtársa a rudakkal és a ringben való edzést kénytelen volt kihagyni, így a bokszzsákkal való két órás küzdés után rögtön a céltáblákhoz ment. Ott kezébe vett egy íjat és egy nyilat.
- Oké Rebeka. – gondolta magában. – Gergő megtanította. – felhúzta a nyilat az idegre és kifeszítette. – Könyök magasan tart, hát feszesen, ideg a fejnél, levegő bent tart és elenged. – tüdejét megtöltötte levegővel, célzott és lőtt. A nyíl, ahogy becsapódott a céltábla harmadik körébe, fülsiketítően hangosnak hatott a nagy csendben.
- Harmadik kör? Nem vártam jobbat. – szinte hallotta Gergő gúnyolódó hangját. Meg mert volna esküdni rá, hogy a fiú ott van. Rebeka megfordult, de nem volt a teremben senki.
- Megy ez jobban is. – mondta magának hangosan Rebeka és felhúzta a következő nyilat. – Szóval. Hát feszesen, könyök magasan tart, ideg a fejnél, levegő bent tart, céloz és elenged. – ez a nyíl már a belső körbe fúródott bele, de nem a közepébe.
- Gyerünk kislány, menni fog! – Rebeka megint hátra kapta a fejét, de rajta kívül még mindig nem volt ott senki. Rebeka megrázta a fejét, hogy észhez térjen, aztán felhúzta a következő nyilat.
Könyökét feljebb emelte, hátát befeszítette, az ideget közelebb tartotta arcához, vett egy mély levegőt és a céltábla közepére koncentrált, aztán elengedte a nyilat. Meglepődött, amikor látta, hogy a nyíl a tábla kellős közepébe állt bele. Elmosolyodott, elment a nyilakért, majd növelte a távolságot, és próbált onnan is a közepébe találni. Ha sikerült még hátrébb ment. Majd még hátrébb. Itt is eltöltött kicsit több mint egy órát. Végül azért hagyta abba, mert gyomra egyre hangosabb korgásokkal jelezte, hogy nem ártana ennie.
Visszament a kunyhóba, és már befejezte az evést, mikor egy mély és érdes hangot hallott.
- Gergő! – Rebeka azonnal felismerte Fülöp hangját. Rebeka felállt az asztaltól és kisietett Fülöphöz.
Mikor a kentaur észrevette a lányt megállt, tekintete elsötétült.
- Hol van Gergő? – kérdezte pár perc hallgatás után egy másik, barna szőrű és hajú, kicsit magasabb hangú kentaur, aki Fülöp mellett állt. Rebekának akkor tűnt csak fel, hogy nem csak Fülöp van ott, hanem még legalább egy tucat lény. És mindegyik kezében ott volt az íj, hátukon pedig a tegez. Rebeka szemében félelem csillant meg és ezt Fülöp is észrevehette, mert megszólalt.
- Megígértük Gergőnek, hogy nem bántunk. Meg tartjuk az ígéretünket, így nem kell félned.
- Gergőt megtámadta egy vámpír. – mondta Rebeka némi hezitálás után.
- Akkor miért nem azzal kezdted, hogy meghalt? – kérdezte egy kicsit hátrébb álló, szürke kentaur.
- Mert nem halt meg. – szólalt hátra a válla fölött újra az, amelyik Fülöp mellett állt. – Ha meghalt volna nyilván azt mondta volna. – nézett vissza Rebekára, mire ő csak bólintott.
- Most épp kórházban van. – magyarázta Rebeka.
- És te miért vagy itt? – kérdezte kimérten Fülöp. A kentaurok összenéztek és néhányan elkezdték patájukkal kaparni a földet, mintha támadni készülnének. Fülöp a tisztás felé fordította a fejét, majd visszanézett Rebekára. Éreztek valamit. – Szóval?
- El kellett jönnöm otthonról. És gyakorolnom kell. – felelte Rebeka, de egyre jobban nyugtalanította, hogy még több kentaur kezdett dobogni. – Miért keresitek Gergőt? – tudakolta kisebb hallgatás után.
- Veszély közeleg. – szólt megint a hátrébb álló szürke.
- Veszély? – nézte Rebeka a szürkét, majd Fülöpre pillantott. – Miféle veszély? – Rebeka szemében megint félelem csillant.
- A tó túloldalán, az erdőben egy vérfarkas falka van. És ma este telihold lesz. – a lány értetlenül nézett Fülöpre, aki ezt észrevette és folytatta. – Gergő még nem mesélt a vérfarkasokról? – kérdezte, mire Rebeka csak megrázta a fejét. – A vérfarkasok telihold napján átváltoznak farkassá. Aznap, egész nap farkas alakban vannak, de akkor a legerősebbek, mikor felkel a Hold. Irtani való, vérengző fenevadak. És biztos vagyok benne, hogy tudják, hogy itt vagy. Ha rám hallgatsz, bezárkózol a házba és holnap reggelig ki sem jössz onnét. – azzal bevágtatott az erdőbe, a csorda pedig követte, kivéve a szürke. Ő közelebb lépett Rebekához és lenézett rá.
- Fülöp jól mondta. – kezdte tartózkodóan. – Ha jön a falka és te idekint vagy, biztos, hogy meghalsz. Hozok neked sisakvirágot. Égesd el a kandallóban, akkor talán nem jönnek a kunyhó közelébe.
Tett pár lépést a kentaur, mikor egyszer csak, egy hatalmas kutyaszerű lény ráugrott a hátára. A bundája szürkés-barnás volt, a szeme sárgán villogott, éles fogaival pedig a kentaurt próbálta megharapni. Pont olyan volt, mint egy farkas, csak kétszer akkora.
A kentaur hátra nyúlt egyik kezével, ledobta magáról a vérfarkast, majd gyorsan kifeszítette íját és lelőtte. A vérfarkas még nyüszített egyet, aztán nem mozdult többé.
A tisztásról még több futott feléjük. Ekkor az erdőből nyílzápor tűnt fel. Eltalált pár vérfarkast, de még így is legalább tizenöt közeledett.
- Menj be a házba és maradj is ott. – jött ki a fák közül Fülöp, nyomában a csorda többi tagjával. De Rebeka nem bírt megmozdulni. Ott állt, földbegyökerezett lábbal, és nézte, ahogy a farkasok egyre csak jöttek.
- Menj már be! – lökte meg a szürke Rebekát. A lány feleszmélt és befutott a házba, de ekkor már késő volt. A farkasok ott voltak és a kentaurok akármennyire is lőtték őket nyilaikkal, még így is sokkal többen voltak. Egy fekete farkas, a legnagyobb mind közül, észrevette Rebekát, és ahogy a lány becsukta az ajtót, már neki is ugrott. Valamelyik kentaur belelőtt egy nyilat, de a vérfarkas meg sem érezte, csak az ajtót kaparta tovább. Rebekát teljesen elöntötte a félelem, és érezte, hogy testét átjárja a forróság.
- Ha már felgyulladok, legalább valami hasznomat is vegyék. – suttogta magának Rebeka, aztán kimászott az egyik ablakon. Ahogy kiért hihetetlen látvány fogadta. A kentaurok és a vérfarkasok egymást gyilkolták. A földön feküdt már néhány farkas és kentaur is, de a csata még mindig javában folyt.
A fekete farkas észrevette, hogy Rebeka már nincs a házban, ezért megindult felé. Lassan, vicsorogva, morogva közeledett Rebekához.
- Rebeka, miért jöttél ki? – ordított Fülöp. – Vidd el innen! – szólt oda a szürke kentaurnak. Abban a pillanatban Rebeka lángba borult. Mindenki megállt. A fekete farkas megfordult, vonyított, aztán a többivel a nyomában visszamentek a tavon túli erdőbe, néhány farkas halott bajtársát vonszolva maga után.
Rebeka próbált megnyugodni, de nem ment neki. A teste még mindig lángolt, agyát pedig a félelem irányította.
- Nyugodj meg! – mondta magának hangosan.
- Fülöp vigyáz rád, húgi. – szólt Dorián. Rebeka elkezdett forgolódni, de bátyja sehol nem volt. Csak a fejében hallotta. De igazat adott a hangnak. Fülöp vigyáz rá.
Rebeka becsukta a szemét, megnyugodott és a lángok is kihunytak. Mikor kinyitotta az összes kentaur szeme rátapadt és az arcát fürkészték. Néhányan félve, némelyik dühösen, de volt, aki aggódva nézte a lányt, aki pár pillanattal ezelőtt még lángolva állt előttük. Ketten még rá is szegezték felhúzott íjukat.
- Az nem lehet! – szólt halkan egy fiatalabb, barna szőrű kentaur, de Fülöp csöndre intette, majd közelebb lépett Rebekához. A lány megszeppenve állt, levegőt is, alig mert venni.
- Félvér vagy? – kérdezte Fülöp kimérten, némi hallgatás után. Rebeka bólintott. – És igéző? – tette fel az újabb kérdést óvakodva, mintha félne a választól. Rebeka megint bólintott.
A többi kentaur összenézett, és akik eddig fegyvert tartottak rá, most leengedték. Fülöp csak nézte Rebekát és az arcát fürkészte, de Rebeka állta a pillantást.
- Fülöp. – kezdte a szürke. – Ugye nem gondolod, hogy… - de Fülöp őt is leintette, mint előbb a barnát, de a szürke nem hagyta magát. – De hát, Fülöp. Ha ő az, akkor… - Fülöp megint leintette.
- Akkor sincs semmi. Nincs közünk hozzá. Ha ő az, akkor majd kiderül, hogy meg tudja-e tenni, vagy sem, de mi nem ártjuk bele magunkat az ilyesmibe. – fordult hátra Fülöp idegesen.
- Eljön majd. Eljön, aki mindkét fajba tartozik. Eljön, aki fényt hoz a sötétségbe. Akinek mindenki engedelmeskedik. Aki megteszi, amit kell. Aki visszaadja szabadságunk. Aki miatt visszakapjuk azt, ami a miénk. Már úton van. – mondta a szürke. – Ezt mondta. Fülöp, ez egyértelmű. Ő az!
- Igen! – ordította Fülöp, mire Rebeka összerezzent, a kentaurok pedig lesütötték a szemüket. – Megeshet, hogy ő az. De a kentaurok nem szolgálnak senkit! Ha ő az, meg fogja tudni tenni, amit kell, a segítségünk nélkül is! – mindenki dermedten állt. Kétségtelen, hogy Fülöp nagyon jó vezér volt, hisz mindenki hallgatott rá és tisztelték. – És most. – nézett vissza Rebekára. – Mint tapasztaltuk, meg tudod védeni magad. Sok sikert Rebeka! – azzal kihúzott háttal, állát felszegve és tiszteletet parancsolóan bevonult az erdőbe, nyomában a csordával, akik halottjaikat cipelték magukkal.
Rebeka ott maradt, egyedül, a történteken gondolkodva. „Eljön majd. Eljön, aki mindkét fajba tartozik. Eljön, aki fényt hoz a sötétségbe. Akinek mindenki engedelmeskedik. Aki megteszi, amit kell. Aki visszaadja szabadságunk. Aki miatt visszakapjuk azt, ami a miénk. Már úton van.”
A gondolataiból egy távoli vonyítás zökkentette ki. Bement a kunyhóba, és mivel tegnap megígérte magának, hogy felhívja Lilit, már ment is a telefonjáért. Pár csengetés után Lili felvette.
- Nahát! Te még élsz? – kérdezte gúnyosan. – Ezt jó tudni.
- Ne haragudj! – mondta megbánóan Rebeka.
- Szoktam én olyat? – hangján hallatszott, hogy mosolyog. – De máskor ne tűnj el csak úgy!
- Ezt nem ígérhetem, de megteszek, amit tudok. – vallotta be Rebeka.
- Miért nem ígérheted? – értetlenkedett Lili. – Hisz nyár van. – nevetett fel.
Rebeka mindennél jobban szerette Lilit, és tudta, hogy el kell neki mondania, de valami megakadályozta benne. Amikor Doriánnak mondták el, ő meg akarta védeni Rebekát. Ha Lili tudná meg, lehet, el se hinné, vagy ha mégis, ő is védeni akarná Rebekát, és Rebeka nem lett volna képes még egy közel állónak törölni az emlékeit. Nem mondhatta el neki.
- Mert világot látni mentem, és nem biztos, hogy minden nap fogok tudni jelentkezni. – hazudta végül Rebeka.
- És engem nem vittél magaddal? – kérdezte nevetve Lili.
Ezek után beszélgettek még, miközben Rebeka sétálgatott a kunyhóban, vagy leült a kanapéra. Épp ott ült, amikor megjelent az Alak.