A Hang

33

- Heléna! – Rebeka mosolya lefagyott az arcáról, helyére pedig kétségbeesett tekintet költözött. – Segítened kell. – kérlelte nagynénjét.
- Bármiben, drágám. – ült le Rebekával szembe, egy fotelba és aggódva nézett unokahúgára.
- Sokat tudsz a tündérekről? – kérdezte bevezetésként a lány. Nem tudta Heléna mennyit tud, mit kérdezhet tőle, és egyelőre abban sem volt biztos, hogy ő tényleg Heléna az.
- Lehet, hogy nem vagyok tündér, de a nagyanyám az volt. Imádtam hallgatni a meséit. – mosolygott nosztalgikusan a nő. Elmerült az emlékekben, a történetekben, amiket a nagymamájától hallott. Rebeka ekkor bizonyosodott meg róla, hogy nem egy alakváltó. Egy alakváltó nem képes ilyen érzelmek kimutatására. – De anyád, - rázta a fejét szomorúan és az ölébe ejtett kezét kezdte bámulni – Adél őrültségnek tartotta ezeket. Váltig állította, hogy ez veszélyes és csak baj lesz. – mesélte, aztán felnézett a lányra. – A nagymamám is kiválasztott volt, pont, mint te, de ő negyed annyira sem volt bátor. – mosolygott szelíden, majd újra lenézett. – Nem akart az Alakkal menni. Az Alak elfogadta és magára hagyta. Akkor még húsz éves sem volt. Onnantól kezdve bujkált. És sikerült neki egész sokáig. Én tizenkettő, anyád tíz éves volt, amikor elkapták. Teljesen összetörtem. Mindent tudni akartam az átokról, a természetfelettiekről, ezért kutatni kezdtem. Adél ellenezte, félt, hogy engem is el fognak kapni, ezért amint tehette eltűnt és soha nem hagyta, hogy meséljek nektek ezekről. – mondta teljesen elszomorodva. – De mindent megtudtam a tündérekről. Kérdezz bármit angyalom. – bólintott bátorítóan.
- Miért tudunk olyan gyorsan tanulni? – kérdezte az első dolgot Rebeka, ami az eszébe jutott.
- Mert a tündérek igazából nem mutálódott DNS-sel rendelkező emberek, mint mondjuk a vérfarkasok, és nincs birtokukban a mágia, mint a boszorkányoknak. – kezdett magyarázni a nő. – Nem, a tündérek ennél sokkal érdekesebbek. – mosolygott izgatottan. Látszott rajta, hogy mennyire érdekli a téma. – A tündérek agya tovább fejlődött. A ti agyatok máshogy működik. A mindennapi dolgokat, amiket egy átlagos ember agya végez minden percben, minden pillanatban, azt a ti agyatok fele annyi idő alatt, és fele annyi energiával csinálja. Azt az időt és energiát, amit megspórol, azt másra használja fel. Ha ez a fejlődés elér egy bizonyos szintet, akkor az agyatok elsajátít olyan dolgokat, amiket egy átlagos ember nem képes, például az elemek irányítása.
- Történhet olyan, hogy egy tündér elveszti az erejét? – kérdezte félve Rebeka. Heléna arca megfagyott. Pár pillanatig megszólalni sem tudott, csak pislogott unokahúgára.
- Elvesztetted az erődet, drágám? – kérdezte végül Heléna halkan. Rebeka lesütötte a szemét, majd óvatosan bólintott. – Megeshet, - gondolkodott Heléna – hogy egy tündér agya trauma vagy sokk hatására elkezd nem foglalkozni az erejével. Olyankor az agy csak a történtekkel foglalkozik, nincs ideje és energiája az elemek irányításával is törődni.
- És ez visszafordítható? – jelent meg Ambrus Rebeka mellett, mohón feltéve a kérdést és feszülten figyelte a nőt. Heléna egy megvető pillantást vetett a szellemre, majd visszanézett unokahúgára.
- Fogalmam sincs. Sajnálom. – rázta a fejét szomorúan. – Talán, ha sikerül feldolgoznod a traumát, ami ért, de ez egy átlagos felnőttnek is sok idejébe telik. Egy kiválasztott tinédzsernek ez az idő kétszer vagy háromszor olyan hosszú. – Rebeka lehajtott fejjel ült és hallgatta, ahogy nagynénje elmondja neki, hogy talán már soha többé nem fog tudni lángra lobbanni és megigézni senkit. – Mi történt? – kérdezte aggódva Heléna, mikor látta, hogy Rebeka arcán legördült egy könnycsepp. Az utolsó könnycsepp, amit hullajtott.
- Eléggé sok minden. – nézett fel Rebeka. Egy csepp szomorúság sem volt a hangjában, inkább visszafojtott feszültség, a tekintete pedig lángolt a dühtől. – Megölték a dédnagymamám és egy távoli rokonom, - kezdett bel Rebeka a felsorolásba – el kellett hagynom a családom, akiben a legjobban bíztam és szerettem, ellenem fordult, most pedig közölted velem, hogy nagy eséllyel soha többé nem fogom tudni használni az erőmet. Azt az erőt, amiről azt hitték kihalt. – Rebeka a végére már kiabált, aztán észhez tért és vett egy mély levegőt. – Ha ez nem elég trauma az erőm elvesztéséhez, akkor semmi sem az. – rázta a fejét.
- Mennünk kell! – jelent meg az Alak. – A lények rájöttek, hogy itt vagy és erre tartanak. Indulunk tovább!
Heléna gyorsan adott Rebekának egy táskát, benne egy pokróccal, pár napra való élelemmel, egy üveg vízzel és tiszta ruhákkal.
- Tessék. – nyújtotta át a táskát, másik kezében pedig egy medált tartott felé. A medálban egy kép volt, Helénáról és Rebeka anyjáról. Mindketten szélesen nevettek és Adél gömbölyödő hasát fogták. – Édesanyád, - mutatott rá a nőre – én, - bökte meg a saját arcát – és te. – ekkor Adél hasára rakta az ujját. – Vigyázz magadra és térj haza édesanyádhoz! – nézett bele mélyen Rebeka szemébe. A lány bólintott, megölelte nagynénjét, majd kilépett az ajtón.
- Köszönöm. – nézett még utoljára vissza, majd elindult az Alak és Ambrus után az erdő irányába.
- Biztos vagy benne, hogy a nagynénéd jól tudja? – kérdezte az Alak Rebekát, amikor már fél órája gyalogoltak a hegyek felé.
- Nem vagyok biztos benne. – rázta meg a fejét a lány. – Nem vagyok biztos benne, de meg bízok Helénában és hiszek neki. Régen anya tényleg nem akarta, hogy Helénával legyünk, úgyhogy lehet, hogy igaz, amit mondott. És Heléna szeret, jót akar nekem. Hiszek neki. – mondta magabiztosan Rebeka. Az Alak csak bólintott, aztán nem beszéltek többet.
Újabb fél óra után Ambrus hirtelen állt meg. Rebeka felnézett a földpásztázásából, hogy lássa, miért kellett megállni.
Tátott szájjal nézte a leégett erdőt. Az összes fa megszenesedett több kilométeren keresztül, nagy részük ki is dőlt, vagy leszakadtak az ágaik. Rebeka elképedve nézte a pusztítást, és az Alak kérése ellenére egyre beljebb ment.
- Óvatosan Rebeka! – szólt rá az Alak. – Ekkor tűzvészt legalább három sárkány okozott. Lehet, hogy még a közelben vannak és ha a területüknek tartják, akkor azonnal megölnek.
Rebeka ámulva nézte az erdőt ahogy ment befelé. Szemét az csillagos éjjeli ég felé emelte, az Alak felé fordult, hogy lássa, jönnek-e. A sötétben nehezen volt kivehető bármelyikük alakja is, de Ambrus ijedt arcát azonnal észrevette.
- Rebeka! – mondta Rebeka fejében a Hang. Az Alak Hangja. A Hang, ami régen irányította, és amit oly régóta nem hallott. Régebben félt tőle, most viszont megnyugtatta. – Ne tegyél hirtelen mozdulatot!
Rebeka lassan megfordult és szembe nézett a tőle pár méterre, négy lábon álló hatalmas sárkánnyal. A szeme vörös volt, pikkelyei feketék, hátán a tüskéi olyan vörösek, mint a szeme. A sárkány feje akkora volt, mint Rebeka egész teste, lábai végén a karmai a lány karjának méretével egyezett, éj fekete szárnyát lassan tárta szét. Rebeka lenyűgözve csodálta a teremtményt. Mélyen belenézett a vörös szempárba, és megigézve figyelte a sárkány minden egyes apró mozdulatát, ahogy kicsit közelebb lép Rebekához, teljesen kifeszíti szárnyát, majd feláll a hátsó lábaira, kitátja száját és egy fülsiketítő rikoltás kíséretében elkezd tüzet hányni a lány felé.
- Rebeka! – hallotta Rebeka Dorián hangját.
- Rebeka, fuss! – kiáltott rá az Alak, de már késő volt.
A tűzcsóva megcsillant Rebeka smaragd szemeiben, majd elnyelték a lángok.