A Hang

16

A mentő hamar kiért. Gergőt felkötötték infúzióra és berakták a mentőautóba.
- Velünk jön? – nézett Rebekára az egyik mentőtiszt. Rebeka csak bólintott, a mentős pedig besegítette az autóba. Pár perc alatt odaértek a kórházhoz. Gergőt gyorsan elvitték valahova, Rebekát pedig az egyik mentős a nővérpulthoz kísérte.
- Fel kell vennünk a fiú adatait. – mondta a tiszt és édesen mosolygott Rebekára. Nem volt sokkal idősebb Rebekánál, huszonpár éves lehetett. Sötétkék szemei csillogtak, szőkés-barnás haja össze-vissza állt a sietség miatt. – Segít? – kérdezte. Rebeka bólintott. Elkért a nővérektől egy lapot és egy tollat, majd leültek a székekre a váróteremben.
- Hogy hívják? – tette fel az első kérdést.
- Neráidá Rebeka. – mondta Rebeka.
- És a fiút? – jött a következő kérdés.
- Gergő. A vezetéknevét nem tudom. – sütötte le a szemét Rebeka.
- Hát az hátrány, de nem baj. – mosolygott bíztatóan Rebekára. – Tudja hány éves?
- Huszonkettő vagy huszonhárom. Nem tudom pontosan. – jött zavarba Rebeka megint. Furán érezte, hogy nem tud róla ilyen dolgokat.
- Legalább nagyjából tudjuk. – mosolyodott el megint a fiú. – Gondolom, akkor nem ismeri túl régóta. – Rebeka csak megrázta a fejét. – A szüleiről tud valamit?
- Nem tudom, mi történt velük. Azt tudom, hogy nevelőszülőknél nőtt fel és, hogy tizennyolc éves kora óta egyedül él. – a mentős csak bólintott egyet. Tudta, hogy bármelyik másik kérdést teszi fel, nem fog tudni rá válaszolni a lány.
- El tudná mondani, hogy mi történt pontosan? – nézett bele Rebeka szemébe.
Rebeka megdermedt. Nagyon gyorsan ki kellett találnia valamit, hogy miért van Gergőnek vérvesztesége, ha egy vágás sincs rajta. Aztán persze hihetően el is kellett mesélni.
- Gyerünk, Rebeka. – gondolta magában. – Gondolkozz! – aztán eszébe jutott, hogy az lesz a legjobb, ha azt mondja, hogy ő sem érti. Így hát elkezdett beszélni.
- Át jött hozzánk filmet nézni. Én épp popcornt csináltam kint a konyhában, amikor egy puffanást hallottam a nappali felől. Kimentem megnézni mi történt. Gergő a földön feküdt. Nagyon megijedtem. Odarohantam és felsegítettem a kanapéra. Nagyon sápadt volt, hideg volt a keze, kapkodta a levegőt és verejtékezett. A suliban tanítottak elsősegélyt, ezért tudtam, hogyha sápadt, akkor fel kell emelni a lábát. Szóval felemeltem és hívtam a mentőket. – mesélte Rebeka, és maga is meglepődött, mert még ő is elhitte, hogy tényleg ez történt. A fiú bólintott, írt egy kicsit a papírra, aztán felnézett a lányra.
- Maga jött a vérveszteséges fiúval? – állt meg Rebeka előtt egy orvos, aki viszonylag alacsony volt és kövérkés. Kopaszodó feje és mélybarna, megnyugtató szeme volt. Rebeka már ismerte. Amikor elájult a születésnapján, ő volt az orvosa.
- Igen. – állt fel Rebeka. – Neráidá Rebeka vagyok, a fiút pedig Gergőnek hívják. – az orvos a jobbját nyújtotta, Rebeka elfogadta
- Dr. Giat Rafael. Már találkoztunk – mutatkozott be az orvos is. – A bátyja? – kérdezte az orvos.
- Nem. Egy barátom. – válaszolta Rebeka kicsit félve. Megint úgy érezte, hogy semmit nem tud Gergőről.
- Ugyan nem családtag, de mivel maga jött be vele. – kezdte az orvos és már rá is tért a lényegre. – Gergőnek keringési sokkja van. Ez tudja mit jelent? – kérdezte Rebekára nézve. Rebeka csak megrázta a fejét. Hazudott ugyan, de a mellette álló mentőtiszt, úgy tudta, hogy Rebeka nem tudja mi történt Gergővel.  – Ez azt jelenti, hogy a nagy vérveszteség miatt Gergő keringése megzavarodott. Ennek a tünete a sápadtság, a hideg végtagok, a szapora légzés és pulzus és a verejtékezés. – Rebeka bólintott egyet. – Azzal, hogy felemelted a lábát, talán megmentetted az életét. Honnan tudtad, hogy ezt kell tenni? – kérdezte Dr. Giat.
- A kisasszony tanult elsősegélyt. – mondta a mentőtiszt Rebeka helyett.
- Köszönöm Kristóf, de én a kisasszonyt kérdeztem és nem téged. – nézett rá a fiúra, akit ezek szerint Kristófnak hívnak. – Szóval? – tekintete megint Rebekára siklott.
- Tavaly jártam elsősegély tanfolyamra. Ott tanultam, hogyha valaki összeesik és sápadt, akkor fel kell emelni a lábát. – mondta Rebeka. Valóban járt elsősegély tanfolyamra, de csak két órán volt, és akkor is csak újra éleszteni tanult meg.
- Tehát Gergő összeesett? – kérdezte Dr. Giat. Rebeka bólintott. – És előtte nem panaszkodott szédülésre, nem volt nagyon szomjas? – Rebeka erre csak megrázta a fejét. Dr. Giat hümmögött, majd folytatta. – Minden esetre kapott vért és még mindig infúzión van. Már nincs akkora életveszélyben, mint amikor behozták, de bent tartjuk pár napra megfigyelésre. Ha valakinek csak úgy eltűnik a vére, az nem jelent jót. – mondta az orvos, majd biccentett és elment.
Rebeka visszarogyott a székére. Gergő majdnem meghalt, és most bent tartják megfigyelésen, emiatt nem tudja tovább tanítani Rebekát, és ezért lehet, hogy Rebeka meg fog halni a másik lánnyal való küzdelem során.
- Figyelj, Rebeka! – ült le mellé a mentőtiszt. – Már nem lesz semmi baj. Jó kezekben van és túl fogja élni. – próbálta nyugtatni Rebekát.
- Persze. – bólintott Rebeka. – Gergő erősebb, mintsem hogy egy kis vérveszteség megölje. – mondta a lány, de ez nem nyugtatta meg. Gergő meghalhatott volna, Rebeka miatt. Nem hagyhatta, hogy ez mind hasztalan legyen. Le kellett győznie a másik lányt, különben Gergő hiába vesztett ennyi vért és halt meg majdnem. Rebeka eldöntötte, hogy minden nap ki fog járni és még keményebben fog edzeni, hogy amikor eljön az idő, ö nyerjen.
- Kisasszony! – szakította ki gondolataiból egy fiatalos, szőke hajú, kék szemű nővér. Rebeka a nő szemében az anyai aggodalmat vélte felfedezni. A nő édesen és megnyugtatóan mégis féltőn mosolygott Rebekára.
- Igen? – kérdezte volna Rebeka, de torka teljesen kiszáradt. – Elnézést. – mondta miután nyelt egyet és felállt. – Tessék?
- Maga kísérte be Vindikatory Gergőt? – Rebeka csak bólintott. – Kérem, jöjjön velem. – az ápolónő már fordult is és sietve elindult a kórtermek felé. Pár percnyi szinte futás és bolyongás után végül megállt egy szobánál. Rátette kezét a kilincsre, majd ránézett Rebekára. – Gergőnek nagyon sok pihenésre van szüksége. Most is aludnia kéne, de azt mondta addig nem hajlandó bevenni a gyógyszereket és aludni, amíg nem beszélt magával. Kérem, beszéljen vele gyorsan, hogy utána pihenhessen. – hadarta a nő. Rebeka csak bólintott, aztán a nővér kinyitotta a szoba ajtaját.
Rebeka arra számított, hogy Gergő csak feküdni fog, nyöszörögni és ugyanolyan rossz állapotban lesz, mint mikor otthon voltak. Ehelyett Gergő ült az ágyon és két nővérrel kiabált. Az egyik nővér próbálta visszafektetni Gergőt az ágyra, míg a másik a gyógyszereket próbálta oda adni neki, hogy bevegye.
- Kérem! Vegye be a gyógyszereket és pihenjen! – lépett közelebb Gergőhöz egy barna hajú, harmincas éveit taposó nő, és a gyógyszereket nyújtotta Gergő felé, de ő csak kiverte a kezéből.
- Majd beveszem azokat a rohadt gyógyszereket, ha beszéltem Rebekával. – kiabálta és megpróbált felállni, de a másik, fekete hajú, idősebb és erősebb nővér visszarántotta az ágyra. – Hagyjon már békén! – rázta le magáról a nő kezét és megint megpróbált felállni. Ezúttal viszont Rebeka rántotta vissza az ágyra. Már nyitotta a száját, hogy megint kiabáljon, amikor észrevette, hogy Rebeka áll mellette. – Na végre. – mondta ingerülten és nyugton maradt.