A Hang

29

– Ha meghalsz az átok nem fog megtörni, és mivel nincs gyermeked, ezért vége lesz. A lények nem fognak többet gyilkolni, Ambrus örökké szellem marad, Eszter pedig talán végleg elmegy. Te vagy az utolsó, és veled, akárhogy is, de vége lesz.
- Rebeka! – jelent meg az Alak. – Indulnunk kell. Gergő a közelben jár és a város is nyüzsög a lényektől. Nem várhatunk tovább. – az Alak már megfogta Rebeka karját és utoljára ránézett Fülöpre. – Köszönjük.
- Várj! – állította meg őket Fülöp. – Beszélnem kell veled. – nézett az Alakra. – Rebeka nélkül.
Az Alak bólintott, és eltűnt. Fülöp Rebekára nézett, méltóságteljesen meghajolt, majd eltűnt az erdőben. Rebeka egyedül maradt az erdő szélén. Pár percig csak állt és a sötétségbe merengve várta az Alakot, amikor mozgást látott pár fa között.
- Fülöp? – kérdezte remegő hangon Rebeka. De nem a kentaur volt az. – Gergő. – kezdett el hátrálni a lány.
- Jó újra látni, kislány. – vicsorgott rá Rebekára. – A múltkor nem tudtam tőled elköszönni. Gondoltam, ha már itt találtalak, akkor elköszönök. – lépett ki a fák takarásából. – Hol hagytad az Alakot? Hogy hogy nem vigyáz rád senki? Hát Ambrus nem tanította meg neked, hogy nem sétálgatunk egyedül? Főleg nem leszármazottként? Főleg nem ilyen közel a vérfarkasok táborához? És a Nap is mindjárt lemegy, és már is jönnek a vámpírok. Még jó, hogy én találtalak meg és nem egy alakváltó, vagy egyéb szörnyű lény. – dőlt neki egy fának keresztbe font karokkal. – Igézz meg! – szólalt meg pár perc hallgatás után. – Amúgy is gyakorolnod kell. – lépett Rebeka elé. A lánynak földbe gyökerezett a lába. – Bármire igézhetsz. De öngyilkos nem szeretnék lenni. Akkor inkább ölj meg saját kezűleg.
Rebeka belenézett a fiú mélybarna szemeiben. Talán mégis működne, hogy megigézéssel zárja ki Esztert.
- Felejtsd el Esztert! – mondta halkan.
- Esztert nem lehet elfelejteni. Ő nem olyan, aki hagyja, hogy elfelejtsék. – rázta a fejét Gergő.
- Akkor felejts el engem! – nézett bele mélyebben Gergő szemébe. – Ha nem emlékszel rám, nem akarsz majd megölni.
- Te se olyan vagy, akit könnyű elfelejteni. – eresztett meg egy félmosolyt. Rebeka egy pillanatra elnézett zavarában.
- Felejts el! – nézett vissza.
Nem akarta, hogy Gergő elfelejtse, de nem jutott más eszébe. Pontosan tudta, hogy Gergő meg tudja ölni, és azt is tudta, hogy nem lenne képes védelemből kárt tenni a fiúban. De ha Gergő elfelejti, akkor talán nem is akarja majd megölni.
- Tudom, hogy nem akarod, hogy elfelejtselek.
- Felejts el! – ismételte meg. – Felejts el! – mondta újra. – Felejts el engem Gergő! – egyre mélyebben nézett a fiú szemébe és egyre határozottabban mondta, de Gergő nem reagált. Továbbra is Rebeka szemébe nézve mosolygott a lányra. Nem sikerült megigéznie.
- Rebeka! – kiáltotta Fülöp messziről. Pár pillanattal később egy tucat kentaur vágtatott feléjük. Nem álltak meg, mikor odaértek hozzájuk, helyette elkezdtek Gergőt körbe véve futni, ezzel akkora port kavarva, hogy Rebeka még az előtte elhaladó kentaurokat sem látta. Aztán az egyik kentaur elkapta a karját és felhúzta a hátára. Amikor kiértek a porfelhőből, Rebeka látta, hogy Fülöp hátán ül.
- Azt hittem nem segítetek a kiválasztottnak. – hajolt előre Rebeka, hogy Fülöp a menetszél ellenére is hallja.
- Nem szeretném, hogy értelmetlenül haljanak meg azok, akik már meghaltak, vagy akik meg fognak halni. Eszter miatt kiirtottuk egymást. Nem hagyhatom, hogy ő nyerjen.