A Hang

32

Rebeka tüdejében megállt a levegő. Nincs többé ereje, nem tudja mivel megvédeni magát. Csak állt ott, földbe gyökerezett lábakkal, levegő vétel nélkül, merev tekintettel, védtelenül.
- Akkor, - szólalt meg egy kis idő után – már nem vagyok kiválasztott? – nézett fel az Alakra.
- Nem. – mondta Ambrus. Hangjában vágni lehetett volna a feszültséget. Elvesztett egy újabb kiválasztottat. Várnia kell, amíg Rebekának gyereke nem lesz, és remélnie, hogy a gyerek is tündér lesz. Ha nem, akkor addig vár, ameddig a családban nem lesz egy újabb tündér.
- Attól még lehet, hogy be tudsz menni Örök-völgybe. – magyarázta az Alak. Ő sokkal kevésbe volt ideges, mint Ambrus. – De, mint mondtam, ilyennel még soha nem találkoztam, nem tudom, mitől lehet és, hogy esetleg mivel lehet visszafordítani.
- Nem vagyok kiválasztott. – motyogta maga elé a lány. Maga sem tudta, örüljön e, hogy haza mehet, vagy szomorkodjon, amiért elvesztette azt az erőt, amit már mindenki kihaltnak hitt.
Rebeka pár percig még próbált felfogni, mi is történt vele, az elmúlt fél órában, miközben az Alak és Ambrus a következő lépést próbálták kitalálni.
- És ha Párxéban keresnénk valakit, aki már találkozott ilyennel? – kérdezte Ambrus az Alakot.
- És ha még is kiválasztott és amint belépünk a faluba megtámadják az ott élő lények? – vetette ellen az Alak.
- És Ellánban nincs valaki? – ötletelt tovább Ambrus.
- Akkor is fentáll a veszély, hogy megtámadják. – rázta a fejét az Alak.
- Bárhova megyünk, ott megtámadhatnak. - szólt közbe Rebeka. – Akkor menjünk Ellánba, és keressünk ott valakit. Ha nem találunk senkit, megyünk tovább és megpróbálok bemenni Örök-völgybe. Legfeljebb nem sikerül és haza megyek. Ha sikerül, akkor pedig megtörik az átok és mindenki boldog lesz. – mondta Rebeka, miután megunta, hogy nem tudnak kitalálni semmit.
Ambrus és az Alak bólintottak, és már indultak is tovább Ellánba. Elővigyázatosságból most az Alak és Ambrus között ment a lány. Az úton Rebeka egész végig az erejét próbálgatta. Próbálta feldühíteni magát, elérni, hogy féljen, hogy a keze lángra lobbanjon, vagy legalább egy kicsit elkezdjen felhevülni, de mostanra már az is eltűnt. És tudta, ha nem tud felgyulladni, akkor igézni sem tud. Csak remélte, hogy ettől függetlenül az emberekben megmarad az, amit beléjük igézett. Mert ha nem, akkor Dorián mostanra mindenre emlékszik, Andor pedig már a nyomában van, vagy Gergőt keresi. És ha Andor rájuk talál, meg fogja bosszulni azt, amit Rebeka vele tett. Nem csak megöli Rebekát, de olyan kegyetlenül fogja kínozni, és aztán kivégezni, hogy Eszter megjutalmazza, amiért megölte az utolsó reményszikrát is.
- Rebeka! – lépett ki az első ház mögül egy nő, amikor este felé beértek Ellánba. Az Alak és Ambrus azonnal eltűntek. 
- Heléna! – örült meg Rebeka a nagynénjének, és a nyakába borult. – El is felejtettem, hogy te Ellánban laksz.
- Kedvesem. – nézett rá Heléna Rebekára. – Nem szabadna itt lenned. A város nyüzsög a lényektől. Ha megérzik, hogy itt vagy megölnek. – rázta a fejét, majd körbe nézett, és behúzta egy házba.
- Milyen lények? – játszotta Rebeka az értetlent, miközben Heléna a nappaliba vezette és leültette a kanapéra.
- Ugyan kedvesem. Csak nem gondolod, hogy nem tudok semmit a természetfelettiekről, úgy hogy tündér felmenőim vannak. – rázta hitetlenül a fejét a középkorú nő. Szeme formája pontosan olyan volt, mint Rebekáé, de a színe Dorináé volt. Alkata és arcformája egy az egyben Rebekáé volt. A lány csak ebből sejtette, hogy nem cserélték össze őt a kórházban egy másik kisbabával.
- Heléna! – Rebeka mosolya lefagyott az arcáról, helyére pedig kétségbeesett tekintet költözött. – Segítened kell. – kérlelte nagynénjét.