A Hang

3

Rebeka arra ébredt, hogy anyukája simogatja az arcát és halkan beszél hozzá.
- Jó reggelt napfény! Boldog szülinapot kicsim! Ágyba reggelit a szülinapodon? – mosolygott a szőke, rövid, göndör hajú nő édesen.
- Még szép – nyitotta ki a szemét Rebeka és nyomott egy puszit anyja arcára. A nő mély barna szeme melegséggel töltötte el Rebekát.
A lány gyakran elgondolkodott, hogy honnan örökölhette smaragdzöld szemeit és vörös haját. Se az apja, se az anyja nem vörös hajú, és mindkettőjüknek barna szeme van. Ahogy bátyjának is. Talán egy régi felmenő volt ilyen különleges.
A gondolatát bátyja, Dorián szakította félbe, aki berontott a szobájába és elkezdett kiabálni.
- Na milyen érzés nagykorúnak lenni húgi? Örülsz, hogy végre ki fogják adni neked az alkoholt? Végre nem neked kell megkérned valakit, hogy menjen be, hanem te leszel az, akit megkérnek. Végre te is oda mehetsz a pulthoz a kocsmában. Ja de van pár rossz hír is. Például, hogy le kell érettségizned.  – miközben hosszú monológját mondta felhúzta a redőnyt, majd az ágyban fekvő kishúgára nézett – Hát te miért fekszel még az ágyban? Ma van a 18-dik szülinapod, reggel kilenc van és te még az ágyban fekszel? Hogy merészeled? – kérdezte tágra nyílt szemekkel, azzal lerántotta Rebekáról a takarót, vállára kapta a lányt és lesietett vele a lépcsőn.
- Most szépen gyorsan megreggelizel, aztán elmész anyuval vásárolni, - ezt a szót magasan vinnyogva mondta – amíg én előkészítem a meglepetés bulid. Hupsz, most már nem meglepetés.
Rebeka először nevetett, majd észrevette, hogy a lépcső tetején ott állt az Alak.
- Bízok benned bátyó! Nem lesz baj. – gondolta magában Rebeka és belekapaszkodott bátyja vállába.
Miután leértek a lépcsőn Dorián a nappali felé vette az irányt és ledobta a lányt a kanapéra, majd rávetette magát.
Rajta fetrengett és puszilgatta húgát.
Nála jobb tesót kívánni sem lehetett volna. Mindig kiállt kishúgáért, mindig megvédte és a sok veszekedés ellenére mindennél jobban szerette a lányt.
- Ne már! Szállj le rólam te mamlasz – próbálta lelökni magáról Doriánt, aki ekkor elkezdte bökdösni az oldalát - Ne! Ne csikálj! Dorián! – Rebeka hangosan nevetett és kapálózott, hátha sikerül kibújnia bátyja alól.
- Óvatosan gyerekek! – hallatszódott anyjuk hangja a konyhából – Dorián! Ne öld meg a húgodat a szülinapján kérlek!
- Rendben anyaaa! – üvöltött vissza a fiú, majd utoljára megbökte húgát és lemászott róla. Rebeka is felkelt a kanapéról, rendbe szedte magát, aztán követte bátyját a konyhába anyjukhoz.
- Rebeka! Apád küldött egy levelet. Még tegnap hozta a postás. Ott van az asztalon – mutatott a nő a nappali felé. Rebeka bement a szobába. A dohányzó asztalon tényleg ott volt egy kis fehér boríték. A címzett helyén az ő neve állt. A konyhába érve ledobta a borítékot édesanyja mellé, fogott egy almát és felült a pultra.
- Mi lesz a reggeli? – kérdezte Rebeka, majd beleharapott az almába.
- Nem nyitod ki? – kérdezte Dorián és felemelte a borítékot.
- Minek? Tudom mi van benne. – húzta meg vállát Rebeka - Pénz és egy kép róla az új feleségével, a gyerekével és egy hatalmas nagy házzal, hátulján a szöveg „Boldog születésnapot Rebeka. Vegyél magadnak valami szépet!” – hajtotta le fejét komoran a lány.
- Azért bontsd ki! – mosolygott rá Dorián és felé nyújtotta a borítékot. Bár Dorián nagyon nem szerette apjukat, húgát mindig próbálta arra bíztatni, hogy ne szakítsa meg vele teljesen a kapcsolatát.
Rebeka elvette és feltépte a tetejét.
- Nahát! Igazam lett – mosolygott gúnyosan Rebeka és megnézte az üdvőzlőlapot. A képen egy hatalmas, sárga ház volt, előtte egy magas, barna hajú, barna szemű csontos arcú férfi állt. A férfi kezét egy kisfiú fogta. Talán 6 vagy 7 éves lehetett. A fiú másik oldalán egy vékony, szőke göndör hajú nő állt kezében egy pár hónapos babát tartva. Rebeka megfordította a lapot és hangosan felolvasta, ami a hátulján volt
- „Boldog születésnapot Rebeka. Az idei képen van egy új családtag is. A neve Izabella. Áprilisban született.
Simon idén fogja kezdeni az iskolát, Annával nagyon büszkék vagyunk rá.
Egyszer meglátogathatnátok minket Doriánnal. Augusztusban jöhetnétek. Simon biztos nagyon örülne nektek.
A pénzből vegyél valami szépet magadnak. Anna azt mondta, hogy egy nyakláncnak biztos nagyon örülnél, úgyhogy azt tőle kapod. Reméljük tetszik.
Vigyázzatok magatokra és hívj fel, ha szeretnétek jönni.
Szeretettel Anna, Izabella, Simon és Péter” – miután befejezte csönd telepedett a szobára.
Apjuk tíz éve hagyta el őket. Rebeka 8, bátyja 11 éves volt. A válás és az előtte lévő veszekedés csendes volt. Igazából nem is veszekedés volt.
A szülők napról napra egyre kevesebbet beszéltek valamiért, a gyerekek a mai napig nem tudják mi történt. Aztán egyik reggel csak egy levelet találtak az asztalon, benne egy üzenettel, miszerint soha többé nem tér vissza, a válásnál nem kér semennyit és a gyerektartást fizeti minden hónapban. Rebeka apjáról sok mindent lehet mondani, de az biztos, hogy a szavát betartotta. Soha nem jött vissza a városba, a válásnál semmit nem vitt el és mindig fizet anyjuknak.
A gyerekek születésnapjukra mindig kapnak tőle pénzt és egy üdvözlőlapot, amin minden évben egy új kép van róla és a családjáról. Illetve az új családjáról.
- Na mit szóltok? Van egy kishúgotok. Nagyon kedves apukádtól, hogy gondolt rád – törte meg a csendet Rebeka édesanyja. Erőltetetten mosolygott, aztán letörölt egy könnycseppet az arcáról.
- Nekem van már húgom. Nem kell még egy! – felelte Dorián és megsimította Rebeka arcát. Rebeka leugrott a pultól és átölelte anyját.
- Na és? Mit veszel a pénzből? – terelte az anyuka a szót – Szép a nyaklánc? – Rebeka ekkor felemelte a borítékot és kivette belőle a nyakláncot. Egy arany lánc volt, rajta egy rózsa medállal. Mind a hárman közelebb hajoltak a lánchoz.
- Vajon igazi arany? – kérdezte Dorián – lemerném fogadni, hogy apa pénzéből vette az a…
- Dorián! – szólt rá a nő, mielőtt a fia bármi rosszat mondhatott volna a volt férje új feleségéről.
- Szép – állapította meg Rebeka még mindig a láncot nézve – És igen. Szerintem igazi arany – bólintott és kikapcsolta a láncot, hogy feltegye.
- Te tényleg hordani fogod? – nézett rá undorodva bátyja.
- Nekem tetszik, úgyhogy igen. Hordani fogom – mondta és felhúzta a nyakláncot.
- Te tudod – emelte fel kezét megadóan Dorián, aztán sarkon fordult és kiment a konyhából. Rebeka érezte, hogy bátyja most csalódott benne. Dorián Annát talán még apjánál is jobban utálta.
- Ne is foglalkozz vele – mondta az anyja kis hallgatás után, amikor érezte, hogy lányának rosszul esett Dorián viselkedése – Inkább gondolkodj, hogy ma délután melyik boltba akarsz bemenni a szokásos születésnapi vásárlókörutadon – Rebeka erre azonnal felvidult. Kiskora óta minden évben a születésnapján az anyukája elviszi őt a városba és egy anyja-lánya napot tartanak.
- Rendben – mosolyodott el Rebeka, majd felszaladt a szobájába.
Pár óra múlva már megebédelve, felöltözve, útra készen állt az ajtóban. Bementek a városba és minden második boltot végig jártak. Közben beszélgettek mindenféléről és nevettek. Rebeka soha nem nézett anyjaként az anyjára. Mindig is inkább barátnőjének tartotta, aki néha szobafogságot adott neki, vagy elvette a telefonját. Mindent megosztott vele, egy dolog kivételével, és mindig ő volt az első, akitől tanácsot kért.
Épp az egyik bolt felé tartottak, szatyrokkal megpakolva, amikor Rebeka körül egyszer csak elhomályosult a világ. Csak annyira volt energiája, hogy szóljon anyjának, azután összeesett.