A Hang

39

Azt remélte, ha megtöri az átkot, a régi Rebeka visszatér, és ez az új kiválasztott tündérlány, aki a helyébe lépett, eltűnik.
Párxéból egy újabb földút vezetett tovább. Rebeka értetlenül nézett körbe, majd hátra fordult az Alakhoz és háttal ment tovább.
- Nem úgy volt, hogy Párxét nem lehet kikerülni? – kérdezte, utalva a kétoldalról teljesen nyitott ösvényre.
- Próbálj meg lelépni az ösvényről. – javasolta neki az Alak. Rebeka megállt és megpróbált az ösvény mellett haladni, de valamilyen láthatatlan fal megakadályozta. – Mágia. – közölte az Alak. – Ha kikerülöd Párxét, akkor csak egy tisztásra és egy erdőbe érsz, - kezdett bele a magyarázásba – de ha átmész Párxén, Örök-völgybe jutsz. – fejezte be. Rebeka bólintott, majd csöndben haladtak tovább.
Nagyjából fél óra sétálás után egy boltívhez értek. A kőív romos volt, és teljesen benőtte a borostyán és a moha, de a tetején lévő írás közelebbről tisztán kivehető volt. Rebeka megállt az ív előtt és az írást nézte.
- Mit jelent? – kérdezte homlokát ráncolva. Hátra fordult, várva a válaszra, mire az Alak megszólalt.
- όπου δεν υπάρχει άνθρωπος, υπάρχει ζωή. – olvasta fel. – Ahol nincs ember, ott élet van. – mondta vészjósló hangon. – Azt jelenti, hogy ahhoz, hogy bejuss, le kell mondanod egy olyan emberi tulajdonságról, ami minden emberben meg van. Örök-völgy a természetfeletti lényeké, nem az embereké.
- Egy emberi tulajdonságról? – kérdezte értetlenül Gergő. – Mint mondjuk a jóság vagy a kapzsiság?
-  A szeretet. – szólt közbe halkan Rebeka a boltívet bámulva. – A szeretet az egyetlen tulajdonság, ami minden emberben meg van. – gondolkodott hangosan. – Bőven van olyan ember, akiben nincs jóság, vagy aki nem kapzsi, - folytatta az eszmefuttatást – de olyan nincs, aki ne szeretne valakit, vagy akit ne szeretne valaki. – Az Alak csak némán bólintott.
Tehát, ahhoz, hogy bejusson, megtörje az átkot és visszakapja a régi Rebekát, le kell mondania a szeretetről.
- Ki fogok tudni jönni utána? – kérdezte félve Rebeka, még mindig az ívre meredve. Sejtette a választ, de biztosra akarta tudni.
- Nem. – válaszolt az Alak néhány másodperc után.
Rebeka vett egy mély levegőt, majd megfordult, hogy szembenézzen Ambrus izgatott arcával és Gergő félő, aggódó és szomorú tekintetével. Rebeka nem köszönt el az anyjától és Lilitől, és a bátyjának sem hagyta, hogy kikísérje az állomásra. Gergőtől, az Alaktól és Fothiától viszont rendesen kellett elbúcsúznia.
- Vigyázz magadra kislány! – lépett oda hozzá elsőként Gergő. Szorosan magához ölelte a lányt, aztán a fülébe súgta: - Csak egy szavadba kerül és követlek.
- Ne kövess! – kérte Rebeka a fiúhoz bújva. – Ne mondj le a szeretetről miattam.
- Akármit is mond az Alak vagy Ambrus, - tolta el magától egy kicsit, hogy az igéző zöld szempárba nézhessen – vagy akármit is gondolsz magadról, te te vagy. Te Rebeka vagy, akármennyi hatalmad és erőd van, vagy akármennyi szeretet is van benned, te mindig kislány maradsz. – mosolygott rá. Rebeka szeme könnybe lábadt és szomorúan visszamosolygott Gergőre.
Megtehette volna, hogy nem megy be, hogy hagyja, hogy más ragadjon bent Örök-völgyben, hogy megkéri Gergőt, hogy jöjjön vele, de akármennyi hatalma vagy ereje volt, önző soha nem akart lenni. És ebből tudta, hogy visszakapta Rebekát. Ebből tudta, hogy ő maga Rebeka.
- Mondtam, hogy erősebb és bátrabb vagy, mint a dédnagymamád. – mondta az Alak, mikor Rebeka elé lépett. – Meg tudtad tenni. Tényleg te vagy a kiválasztott. – bólintott elismerően.
- Köszönöm. – mosolyodott el Rebeka hálásan. Aztán legurult az első könnycsepp az arcán.
Mikor Rebeka Ambrusra nézett, a szellem csak megingatta a fejét, jelezve, hogy nem akar megható búcsúzó pillanatot.
- Csak intézd el, hogy én is oda kerüljek. – mutatott a boltívre, mire Rebeka csak bólintott.
Rebeka utoljára Fothia elé lépett. A teremtmény lehajtotta fejét, amit a lány átölelt, megsimította párszor a nyakát, majd belenézett a tűzpiros, gyönyörű, szelíd szempárba.
- Menj Fothia! – kérte a lány halkan. – Szabad vagy. – Fothia egy hangos rikoltással fejezte ki nem tetszését, de miután Rebeka elkezdte feltolni Fothia fejét, kitárta a szárnyát, elrugaszkodott a földtől és az ég felé indult, otthagyva gazdáját, aki sírva nézett sárkánya után.
Rebeka vett egy mély levegőt, lassan kifújta, majd a kőív felé fordult és elindult át Örök-völgybe. A boltív alatt megállt. Körbe vette a melegség, a szeretet. Látta Fülöpöt, Lilit, Helénát, Fothiát, az apját, Gergőt, az anyját és Doriánt. Látott mindenkit, akit szeretett, látta az arcukat, hallotta a hangjukat, lejátszódtak előtte a legkedvesebb emlékek.
Aztán hirtelen körbe vette a hideg. Az arcok elhomályosodtak, a hangok eltompultak, az emlékképek kifakultak, majd egy reccsenést hallott. A medál a nyakában, az anyja és Heléna képével, megrepedt.
- Ahol nincs ember, ott élet van. – visszhangozta egy női hang, de nem csak Rebeka fejében. Az egész környék tőle zengett.
- Hozd ki a testet! – szólt közbe Ambrus.
Rebeka behunyta egy pillanatra a szemét, felkészülve a fájdalomra, amit akkor fog érezni, amikor meglátja Gergőt, majd megfordult. Gergő, az Alak és Ambrus ott álltak, őt nézték, de Rebeka mégse érzett semmit. Tudta, hogy jobb lenne velük lenni, de nem fájt neki. Végül ezen fellelkesülve elindult Örök-völgy mélyébe, megkeresni Ambrust.