A Hang

35

Ha idáig eljutott, nem akarta, hogy Gergő tönkre tegye az egészet.
- Figyelj Rebeka! – kapta el a lány karját, amikor kilépett volna a barlangból. – Eszter eltűnt. – próbálta cáfolni a lány gondolatait. – Már egyáltalán nem hallom és nem mondott semmit, mielőtt lelépett volna. Szóval nincs okod félni tőlem. Nem foglak bántani. Bízhatsz bennem, és ezt te is tudod. Tudom, hogy tudod, mert hallom a gondolataid. Úgyhogy kérlek tedd is!
- Nem bízok meg benned. – ingatta a fejét Rebeka. – Ha akarsz, megvédsz, ha akarsz, hazamész, ha Eszter azt akarja, ezt mondod. Nem engedlek közel magamhoz, mert megint el fogsz tűnni. – Rebeka megállt, várta Gergő reakcióját, hogy tagadja, hogy mérges lesz, hogy megint elmegy. – Tényleg azt hiszed, - folytatta végül – hogy Eszter csak úgy eltűnt? Hogy hagyja, hogy mellettem legyél és megvédj? Nem, Gergő! Annyira már ismerem Esztert, hogy tudjam, ő nem ilyen. Kizártnak tartom, hogy csak úgy eltűnt volna, feladva. – újabb szünet, de Gergőtől még mindig semmi reakció nem jött. – Te mondtad éjjel, hogy az erőm nem hagyott el, csak most nem tudom irányítani. Eszter nem hagyott el téged, csak most nem irányít. – fejezte be Rebeka, majd kirántotta kezét Gergő szorításából és tovább indult.
Pár óra alatt felértek a hegy csúcsára, ahonnan csodálatos kép tárult eléjük. A völgy gyönyörűen zöldellett, a többi hegycsúcs biztonságot nyújtva vette körbe az erdőt, aminek közepe felé egy nagyobb fa nélküli rész volt. Rebeka egy tó csillogását vélte felfedezni. A látvány teljesen elámított mindenkit. Percekig csak nézték a gyönyörű és nyugodt természetet.
Aztán az erdő belsejében hirtelen kidőlt egy fa. Rebeka értetlenül nézte, ahogy a fa rá dől a többire. Majd kidőlt még egy, pár méterrel az előzőtől. Majd még egy, és még egy.
- Óriások. – közölte az Alak közönyös hangon. – Nem bántanak, de azért jobb, ha kikerüljük őket. – indult el lefelé az Alak.
Rebeka még nézte egy ideig, ahogy az óriások döntik a fákat, majd meglátta az egyiket. Nagyjából fél méterrel lehetett alacsonyabb, mint a mellette álló, legalább hat méteres tölgyfa, a haja a válláig ért, bőre napbarnított és erőfeszítés nélkül csavarta ki a tölgyfát. Aztán az óriás hirtelen Rebekára nézett. A lány ereiben megfagyott a vér. Az óriás nézte pár pillanatig, majd elfordult és tovább indult. Rebeka hosszan fújta ki a benntartott levegőt, végül az Alak után ment. Miután leértek, az erdő szélén haladtak a Párxéba vezető földút felé. Már majdnem elérték, amikor Rebeka az Alak mellé lépett.
- Miért kell mindenképp Párxén át mennünk? – érdeklődte.
- Örök-völgybe csak Párxén át lehet menni. Megelőzés, hogy halandó emberek ne tudjanak bemenni. – magyarázta az Alak.
- Biztos nincs más út? – kérdezte kétségbe esve. – Csak mert tudod, ott engem nem nehéz elkapni. Sőt. Kifejezetten egyszerű, ha csak úgy besétálok egy természetfeletti lényekkel teli faluba. – nevetett kínjában Rebeka.
- Ne aggódj kislány! Meg fogjuk oldani. – lépett melléjük Gergő. – Majd megvédünk. Fothia meg én. Nem lesz baj. – mosolygott bíztatóan a lányra.
Ahogy ezt kimondta, eléjük dőlt egy fa. Rebeka felsikított, mikor hangos puffanással landolt a földön a tölgy. A kidőlt fa helyére pillantottak, ahonnan egy óriás nézett vissza rájuk.
- Rebeka! – szólt halkan és mozdulatlanul Gergő. – Háromra kezdj el futni. – mondta szemét le sem véve a lényről. – Egy. – kezdett számolni. – Kettő.
Ekkor az óriás megindult feléjük. Rebeka földbe gyökerezett lábakkal nézte, ahogy a hatalmas kéz felé nyúl.
- Fuss már! – kiabált rá Gergő Rebekára és egy kicsit meglökte, hogy elinduljon.
- Fuss! – hallotta újra a Hangot a fejében. A Hang. Ő segít, csak azt kell tennie, amit mond. Akkor is, ha jelenleg szívesebben halna meg, minthogy eljusson Párxéba. De ha a Hang azt mondja, fuss, akkor fuss!
Rebeka elkezdett futni az óriással a nyomában. A lény minden lépése után rengett a föld, fákat csavart ki menet közben és a lány felé hajította őket.
- Meg ne állj kislány! – futott utánuk Gergő. Aztán az Alak megjelent Rebeka előtt és hátra felé lebegve folyamatosan a lányt nézte.
- Gyorsabban. – mondta az Alak. Rebeka csak futott, ahogy a lába bírta. – Gyorsíts! – hallotta megint a Hangot Rebeka. – Gyorsabban! – kiabált rá Rebekára ingerülten az Alak. Rebeka már a földúton rohant, maga mögött porfelhőt hagyva.
- Fothia! – kiáltott Rebeka, mire a sárkány leszállt előtte és elrikoltotta magát. Rebeka befutott a sárkány biztonságot nyújtó feje alá és lihegve nézte, ahogy az óriás megtorpant, majd megfordult és visszaindult az erdő irányába.
- Szép mutatvány. – szólalt meg egy férfihang Fothia mögött. Rebeka gyorsan kilépett Fothia alól és a most érkező Gergő elé sietett. – Hogyan tudtál megszelídíteni egy ekkora sárkányt? – kérdezte kilépve a lény mögül, így Rebeka egyenesen Andor szemébe tudott nézni.
- Tudom már ki hiányzott. – lépett Gergő lazán Rebeka mellé, és azzal a lendülettel Andor felé hajított egy tőrt.
Andor egy nyugodt mozdulattal felemelte a kezét, erejével lelassította a felé repülő tört, aztán csak félre állt, leengedte a kezét, a tőr pedig elhúzott a feje mellett.
- Ejnye, drága unokaöcsém. – nézett rosszallóan Gergőre. – Hát így fogadod régen látott nagybátyád? – ingatta a fejét hitetlenkedve, aztán keresztbe fonta a kezét és Rebeka felé nézett. – Neked meg eltűnt az erőd? – ráncolta a homlokát.