A Hang

19

El kellett mennie.
Kilépett egy másik utcára, majd egy másikra, ami az övükével párhuzamos volt és elindult az erdő irányába.
- Ezt mégis miért tetted? – jelent meg mellette az Alak. Az arcát ugyan Rebeka nem látta, de érezte a hangján, hogy nagyon dühös. Az utca teljesen csendes volt, így az Alak beszéde szinte kiabálásnak hallatszott.
- A beleegyezésem nélkül mondtál el mindent a bátyámnak, ezzel életveszélynek kitéve. – még Rebeka is meglepődött, hogy milyen nyugodt a hangja.
- Ambrus mondta, hogy ezt tegyem. És jó ötlet volt bevonni egy vadászt. Sikerült meggyőznem arról, hogy ne akarja megölni Gergőt és a képességeivel sokkal egyszerűbb lett volna az út. Könnyebb lett volna megvédeni téged. – az Alak hangja egyre durvább lett.
- Nem tudom feltűnt-e valakinek, - kezdte Rebeka halkan, szinte suttogva. – de ha kell, lángra tudok lobbanni. Ezt tekintetbe véve, inkább nekem kéne megvédenem Gergőt, vagy Doriánt, és nem nekik engem.
- Veszélyes éjjel az erdőbe menned. – váltott témát az Alak egy kis hallgatás után. Rebeka érvébe nem lehetett belekötni.
- Mint már említettem, - mondta Rebeka még mindig higgadtan. Ő sem értette, hogyan lehet ennyire nyugodt, de érezte, hogy valami megváltozott benne. Valami megtört. Valami, amit nem tud megjavítani senki. – lángra tudok lobbanni.
Az Alak ezek után eltűnt, Rebeka pedig mereven előre nézve folytathatta útját az erdőszéli kiskunyhó felé.
Ahogy Rebeka belépett az erdőbe, mintha még nagyobb lett volna a sötétség. Többször is megbotlott, mire sikerült az egyik kezét felgyújtania, hogy lásson valamit. Utána már zavartalanul átért az erdőn. A kunyhóba belépve ledobta a táskáját és bedőlt az ágyába.
A reggel történteket, hogy az anyja elengedte Gergővel, és hogy kiderült, hogy tündér, úgy érezte, hogy már egy éve történtek volna. Amikor tudatosult benne, hogy még csak ma tudta meg, hogy tündér, elképesztette. Már több embert is megigézett, és már szinte rutinként csinálta. A lángra lobbanásról nem is beszélve. Élvezte, hogy fel tud gyulladni, amikor csak akar. Élvezte, hogy meg tudja védeni magát. Élvezte, hogy egy olyan erő tulajdonában van, amiről azt hitték, rég kihalt. Úgy érezte legyőzhetetlen.
- Ha most lenne a csata, - gondolta magában Rebeka, már félálomban. – biztos, hogy legyőzném Johannát. – aztán elnyomta az álom.

         ∞

Otthon ébredt fel. Az ágyában. A szobájában.
- Gyere kicsim! Kész a reggeli. – kiabált fel az anyja. Ahogy Rebeka meghallotta anyja hangját, elmosolyodott.
- Csak egy álom volt. – mondta ki hangosan a szavakat.
Csak egy álom volt. Az anyja és a bátyja odalent várják, reggelivel. Biztonságban vannak.
Rebeka kipattant az ágyból. Megnézte a tükrére kirakott képeket, és még jobban elmosolyodott. Nyár van, a családja biztonságba, és annyi időt tölthet Lilivel, amennyit csak akar. Minden tökéletes volt.
Leszaladt a lépcsőn. A konyhában az anyja épp kávét csinált.
- Jó reggelt, húgi! – szólalt meg Dorián az asztalnál ülve. Rebeka odahajolt és adott egy puszit az arcára.
- Tessék kicsim. – nyújtotta a bögrét az anyja. Rebeka meg akarta köszönni, de egy hang sem jött ki a torkán.
- Biztos csak elment a hangom. – gondolta. Leült bátyja mellé és elkezdett enni.
Hirtelen az anyjából kettő lett. Amelyik most tűnt fel, ördögien mosolygott. Felemelt egy kést a pultról és elindult Rebeka anyja felé.
- Kicsim, kérsz még rántott… - ekkor a másik nő a hátába szúrta a kést.
- Neee! – sikított fel Rebeka. Az anyja összeesett, a másik pedig fekete füstté vált és eltűnt.
- Ne aggódj. A húgom vagy. Megvédelek és veled leszek, bármi történjen. – mondta Dorián. Aztán megjelent mögötte a vámpír. Megfogta Dorián haját, félrehúzta a fejét és ráharapott a nyakára. Rebeka megint sikított, majd pár pillanattal később Dorián holtan az asztalra dőlt. A vámpír ördögien mosolygott rá véres fogaival.
Rebeka felállt és elkezdett felfutni a szobájába. A lépcső tetején ott állt Andor, maga előtt tartva Gergőt és a tőrt a nyakának szegezve.
- Hogy egyedül maradj, és könnyebb legyen megölni téged. – azzal elvágta Gergő torkát.
Rebeka megint sikított, majd összeesett.

          ∞

- Ne! – kiabált Rebeka. – Ne! Ne bántsd! – hirtelen felriadt. A takaró teljesen rá volt tekeredve a kapálózástól, folyt róla a víz, a pulzusa az egekbe, teste pedig tűzforró volt. – Csak egy rémálom volt. – ült fel az ágyán és körbenézett. Ott volt a kunyhóbéli szobájában, távol a bátyjától és Gergőtől.