A Hang

9

Rebeka mikor késő délután haza ért anyja várta a konyhában.
- Kicsim! Hol voltál egész nap? – vonta kérdőre lányát a nő.
- Lilivel. Korán felkeltem, elmentem futni, aztán Liliéknél voltam. – hazudta gyorsan Rebeka. Nem tehetett mást. Nem mondhatta el anyjának, hogy harcolni tanul és vámpírokról meséltek neki. Megrémülne, és nem engedné el többet, ami azt jelentené, hogy megölnék.
- Értem. – válaszolta gyanakvóan, és végig nézett Rebekán. – Dorián a barátnőjénél alszik ma, én pedig elmegyek a lányokkal egy csajos estet tartani. Kaja a hűtőben, a mosás mindjárt kész. – sorolta anyja a dolgokat. – Megyek, mert már így is késésben vagyok. Még hozzá miattad. – nyomott egy puszit Rebeka arcára és kiment az előszobába. – Ne várj ébren. Vigyázz magadra, szeretlek! – azzal anyja kiment és becsukta maga után az ajtót. Rebeka oda ment és bezárta, a kulcsot pedig benne hagyta a zárban.
Nagyon hosszú és fárasztó napja volt, ezért Rebeka úgy döntött, hogy korán lefekszik. Tíz órakkor már az ágyában feküdt és kikapcsolta a laptopját. Utána már gyorsan elaludt.

∞

Amikor Rebeka kinyitotta a szemét egy erdőben feküdt. Egy ösvényen volt. Rebeka felállt, leporolta magát és körbe nézett. Jobboldalt egy hegy, baloldalt egy hatalmas szakadék.
Rebeka már járt itt.
Ahogy a múltkor, a kanyaron túl most is ott térdelt egy fiú. A fiú előtt pedig egy másik feküdt.
Ezúttal Rebeka felismerte a fekvő fiút. Ambrus volt az. Fehér nadrág volt rajta és kék kabát.
Rebeka közelebb lépet. A térdelő fiú elkezdett hátra fordulni. Ugyanaz a fiú volt, aki ott feküdt. Rebeka hirtelen megállt.
- Az nem lehet. – gondolta magában a lány. – Ez lehetetlen.
A térdelő fiú fakóbb volt, mint az, aki feküdt, és megszólalt.
- Mit tettél? – kérdezte mély, remegő hangon.
- Nem. Én nem tettem semmit. – kezdett védekezni kétségbe esetten Rebeka.
- Azt, amit kellet. – mondta ekkor egy nő Rebeka háta mögött.
A lány megfordult. A nő kicsit alacsonyabb volt, mint ő. Barna göndör haja vállára omlott, szinte fekete szeme pedig égett a dühtől. Arca sápadt volt és csontos. Abroncsos fekete ruháját legalább három tucat fehér gyöngy díszítette. Arca előtt egy fekete csipkefátyol lógott.
- A lány nem miattam halt meg. Anasztázia magától döntött így.
- Eszter. – mondta hangosan Rebeka. A boszorkány rá se hederített, csak lassan közeledett a fiú felé.
- Mit tettél? – kérdezte a fiú még kétségbe esettebben.
- A lányom miattad halt meg. – rivallt rá Ambrusra a nő. – Bosszút álltam. Te okoztad Anasztázia halálát, most bűnhődj miatta. – Eszter hangja egyre csak halkult, aztán Rebeka felriadt.
Otthon feküdt az ágyában. A nyitott ablakon besüvített a szél. Az ágy előtt egyszer csak elsuhant egy sötét alak, egy árnyék, ami az ablaktól az ajtó felé ment. Rebeka hirtelen felült, az ajtó pedig becsapódott. A lány felkapcsolta az olvasó lámpáját, úgy hogy nem vette le szemét az árnyékról.
A szobát elárasztotta a fény, és az árnyék egy emberi formát vett fel. Magas volt és vékony. A szőke haja az arcába lógott. Sápadt bőre még jobban kiemelte beesett, vörösen rikító szemét. Nyitott száján hangosan vette a levegőt.
- Anasztázia. – hörögte halkan és elkezdett Rebeka felé közeledni.
Rebeka egy gyors mozdulattal lerúgta magáról a takarót és elkezdett kifelé futni. Szinte kitépte az ajtót a helyéről. Kiért a folyósóra és a lépcső felé vette az irányt. A konyhába akart szaladni, hogy a lehető legnagyobb késsel próbálja majd megvédeni magát.
Azonban a folyósó másik végén, anyukája szobája előtt ott állt a vámpír és lassan sétált felé. Gyorsan a lépcső felé szaladt. A fokokat kettesével szedte, de mire leért a vámpír már a nappaliban volt.
Rebeka a lépcsővel szemben lévő konyhába sietett. Ott felkapcsolta a lámpát és elkezdett a fiókban kotorászni, egy kést keresve. Mikor végre megtalálta, megfordult. A vámpír ekkor már ott állt a konyha ajtajában.
Mivel az ajtó széles volt, Rebeka el tudott futni a vámpír mellett. A kijárat felé szaladt, de mikor odaért a vámpír már ott volt. Rebeka gyorsan megfordult és a nappaliba futott. Az üvegajtón ment volna ki a kertbe, de az zárva volt.
Megfordult másik kiutat keresve. A szíve olyan gyorsan vert, mint még soha, gyomra diónyira szűkült össze, agyát pedig elöntötte a félelem. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy kitöri az üveget, de rájött, hogy a kert kerítéssel van körbe rakva, amin nem jutna ki, vagy ha mégis akkor a szomszédba érne át, ráadásul anyjának se tudná megmagyarázni, hogy mi történt. Elvégre azt mégse mondhatja, hogy megtámadta egy vámpír.
- Menj csak! – hörögte megint a vámpír. – Úgyis utolérlek, bármerre mész. – mosolyodott el ördögin.
Rebeka sejtette, hogy ezt nem fogja túlélni, de úgy érezte, mindent meg kell tennie azért, hogy éljen. Így hát újra elszaladt mellette. Megint az ajtó felé vette az irányt és sűrűn hátra pillantva futott felé.
Az ajtóhoz érve elfordította a kulcsot a zárban és hátra nézve kitárta. Elindult kifelé, de neki ment valakinek.
Rebeka felsikoltott és felnézett a fiúra, aki az ajtóban állt.
Gergő Rebeka derekát fogta és szájára szorította a kezét. Pár pillanattal később, mikor Rebeka kicsit megnyugodott, kivette a lány kezéből a kést és bement az ajtón.
Rebeka az ajtón befelé nézett a sötétségbe. Remélte, hogy a vámpírnak nem áll szándékában az utca felől támadni. Semmilyen hang nem hallatszódott ki a házból. Gergő olyan csendesen lépkedett, hogy Rebeka azt hitte meghalt, és csak remélni tudta, hogy nem.
A lány teljes testével remegett a félelemtől. Percek teltek el így. Aztán egyszer csak megjelent Gergő kezében a késsel.
- Bármi is volt az, már nincs bent a házban. – jelentette ki Gergő. – Talán megijedt, amikor meglátta, hogy nem vagy egyedül. Minden esetre vagy én maradok itt mostantól minden este, vagy te alszol kint a kunyhóban, de egyedül nem maradhatsz. – mondta Gergő és behúzta a lányt a házba, aztán bezárta az ajtót.
A nappaliba vezette a még mindig sokk alatt lévő lányt. Felkapcsolta a villanyt és a konyhába ment.
- Csinálok neked egy teát. – azzal Gergő letette a kést az asztalra és vizet forralt.
Mikor kész lett a tea odavitte Rebekának és leült mellé a kanapéra.
- Nyugodj meg! – simította meg Gergő a lány hátát. – Már nincs itt semmi és én is itt vagyok. Nem lesz semmi baj.
Rebeka belekortyolt a forró italba és letette a bögrét az asztalra. Testét átjárta a melegség a teától. A lány hátra dőlt, felhúzta lábait és átkarolta térdét.
Gergő odahúzta magához Rebekát és átölelte.
- Ügyes voltál kislány. – suttogta megnyugtatóan a fiú Rebeka fülébe és elkezdte a lány haját simogatni. – Bár reméltem, hogy nem kell találkoznod vámpírokkal, nagyon jól helyt álltál. Nem akkor fagytál le, amikor megláttad, hanem akkor, amikor már itt voltam.
Rebeka ráhajtotta fejét Gergő mellkasára, és hagyta, hogy a fiú továbbra is nyugtatgassa.
- Egyébként mit kerestél te itt? – kapta fel a fejét hirtelen a lány.
- Az Alak. Mondta, hogy baj lesz és, hogy azonnal jöjjek ide.
Rebeka bólintott és visszadőlt Gergőre. Ezek után már egyikőjük se szólalt meg, Rebekát pedig gyorsan elnyomta az álom.
Mikor Rebeka felébredt az ágyában feküdt. Az ablakon keresztül a Nap beragyogta a szobát.
- Csak egy álom volt. – állapította meg Rebeka. – Persze. Az egész csak egy álom. Biztos az egészet csak álmodtam. Kentaurok és vámpírok nem léteznek. És én sem vagyok semmilyen Anasztázia leszármazottja. Csak álom volt. – bólintott a lány és lerúgta magáról a takarót.
A lépcső tetején állt, mikor beszélgetést hallott a konyhából. Az anyja beszél egy fiúval, de nem Dorián volt a hang tulajdonosa.
Rebeka anyja felnevetett, majd megszólalt.
- Kérsz még egy teát Gergő? – kérdezte édes hangon a nő.
- Igen, köszönöm Adél.
Rebeka lement a lépcsőn. A fiú, aki az anyukájával beszélt, az a fiú volt, aki álmában megmentette őt. Rebeka leesett állal nézte és rájött, hogy nem álmodott. Az éjjel tényleg megtámadta egy vámpír, kentaurok tényleg élnek, tényleg minden nap eljárt egy kunyhóba edzeni és tényleg egy Anasztázia nevű nő leszármazottja.
- Jó reggelt kislány. – nézett rá Gergő Rebekára szédítő mosollyal.
- Á, felébredtél kicsim? – nézett rá anyja. – Jól vagy? Gergő mondta, hogy hosszú volt az éjjel. Pont akkor akartak betörni, amikor egyedül vagy itthon. – sopánkodott a nő. – De semmit nem vittek el és te is jól vagy. Reggel fel akartam hívni a rendőrséget, de Gergő azt mondta, hogy nem tudnának mit csinálni, hisz senki nem látta a betörőt. És milyen igaza van. – nézett elismerően Gergőre. – Okos egy fiú ez. – mosolygott rá Rebekára anyukája és kacsintott egyet.
- Este miután elaludtál felvittelek, én meg itt lent aludtam, a kanapén. Aztán reggel találkoztam anyukáddal. – magyarázott Gergő Rebeka gondolatban feltett kérdésére. – Elmondtam neki, hogy egy barátod vagyok és, hogy este felhívtál, mert zajokat hallottál lentről, én meg átjöttem, mert itt lakok a közelben. – mondta a fiú mélyen belenézve a lány szemébe, azt sugallva, hogy ez így volt. – Aztán pedig csinált nekem teát. – fejezte be vidáman kisebb szünet után és szélesen elvigyorodott.
- Anya, megbocsátasz nekünk egy percre? – kérdezte Rebeka miután kizökkent ámulatából.
- Persze kicsim. – mondta anyja édesen.
Rebeka szigorú tekintettel nézett Gergőre, majd a lépcsőre mutatott. A fiú letette a pultra a bögrét, aztán követte Rebekát a szobájába.
- Anyukád valami elképesztően aranyos. – mondta a fiú a szobába belépve. – Te miért nem hasonlítasz rá? – Rebeka eközben becsukta az ajtót és halálos pillantást vetett rá. – De nem, most tényleg. – folytatta Gergő. – Anyukád bűbájos és vicces és nem mellesleg gyönyörű és fiatalos. Te meg, - Gergő elfintorodott – hát nem mondanálak bűbájosnak, és viccesnek se éppenséggel, nem hogy gyönyörűnek. – nevetett fel Gergő
- Na elég lesz. – vágott közbe dühösen Rebeka. – Anyám jó pár évvel idősebb nálad, nem hiszem, hogy tetszenél neki. – mondta gúnyosan.
Gergő elégedett mosollyal konstatálta, hogy felidegesítette Rebekát.
- Egyáltalán mit keresel még itt? – vonta kérdőre a lány. – Még azelőtt el kellett volna menned, hogy anyám haza ért. Most hetekig fogom azt hallgatni, hogy mennyire aranyos fiú vagy. – Rebeka egyre mérgesebb volt.
- És mennyire igaza van anyukádnak. Tényleg aranyos vagyok. – Gergő úgy mosolyogott, hogy Rebekát még jobban felidegesítse.
- Tegyél meg egy szívességet és ugorj ki megint az ablakomon.  – dühöngött a lány.
- Persze máris megyek, bár ha nem gond most inkább az ajtót használnám, de előbb meg kéne beszélnünk, hogy mikor költözöl be a kunyhóba. – hozta föl a témát a fiú.
- Eszem ágában sincs a kunyhóban lakni. – jelentette ki Rebeka.
- Csak nem gondolod, hogy hagyni fogom, hogy itt maradj? –húzta föl a szemöldökét Gergő és keresztbe tette a karját. – Nincs kedvem minden nap az éjszaka közepén átvágni az erdőn, csak azért, hogy megmentsem az életed. Ha nem akarsz kijönni, akkor jó, de akkor már holnap este meghalsz. Az a vámpír vissza fog jönni. – mutatott az ablak felé. – Lefogadom, hogy külön feladatot kapott, hogy öljön meg.
- Lehet. De ha holnap visszajön, és engem nem talál itt, de anyut vagy Doriánt igen, akkor megöli őket. – emelte fel a hangját a lány.
A szobára csend telepedett. Lentről felhallatszódott Rebeka anyjának hangja, aki épp Doriánnal beszélt.
Gergő csak nézett mereven előre és gondolkodott. Rebeka nézte és elveszett a mélybarna szempárban. Gondolatai teljesen máshol jártak, nem pedig azon, hogy ki kell költöznie a kunyhóba.
- Ez hízelgő. – mosolyodott el Gergő. – De megtennéd, hogy azon gondolkodsz, hogy hogyan fogjuk megölni azt a vámpírt és nem azon, hogy hogy lehet ilyen szép szemem és aranyos mosolyom? – mondta gúnyosan.
Rebeka teljesen zavarba jött, arcát pedig elöntötte a pír.
- Nem azon gondolkodtam! – mondta Rebeka magabiztosan, azután visszaterelte figyelmét, arra, hogy hogyan öljék meg a vámpírt.
- Ez egy nem rossz ötlet. – szólalt meg Gergő jó pár perc gondolkodás után.
Rebeka arra gondolt, hogy ha a vámpír feladatot kapott, hogy megölje, akkor figyeli, és ha elmegy követi.
- Egész jó ötlet, de nem lehetünk biztosak, abban, hogy követni fog. Ráadásul a vámpírok eléggé vérszomjas társaság és szerintem anyukádat szívesen megkóstolná. – ebben sajnos igaza volt Gergőnek.
- Jó akkor itt maradsz estére, és ha visszajön, megölöd. – jelentette ki Rebeka.
- És ha nem a te ablakodon jön be, hanem a bátyádén? – húzta fel a szemöldökét a fiú.
- A vámpírok gondolatait nem hallod? Mert akkor…
- Persze, és legyek fent és hallgatózzak egész éjjel? Még mit nem. – közölte lesajnálóan Gergő.
Pár percig még gondolkodtak, de semmilyen használható ötlet nem jutott eszükbe. A legjobb ötlet az volt, hogy Gergő itt marad este, de ennek is nagyon sok rossz oldala volt.  Ha nem hallják meg, ha nem egyből Rebeka szobájába megy, ha Gergő nem elég gyors, ha Rebeka anyja felébred és meghallja őket, vagy egyáltalán ha Rebeka anyja nem engedi, hogy Gergő ott töltse az éjszakát. De nem volt jobb ötlet, vagy olyan, amelyiknek kevesebb buktatója lett volna.
- Jó, akkor este jövök veled haza és reménykedünk, hogy drága vámpír barátunk csak veled akar végezni. De most menjünk edzeni. – mutatott parancsolóan Rebekára.
A lépcsőn lefelé hallották, ahogy Rebeka anyja és bátyja beszélgetnek.
- Szerintem akkor is aranyos fiú. – mondta az anyja védekezőn.
- Anya! A srác nagyjából huszonegy éves és itt aludt nálunk. Te tényleg elhiszed, hogy nem volt köztük semmi? – kérdezte Dorián halkan, fojtott hangon.
- Rebeka jó lány. Én bízok benne. És ha meg volt köztük bármi is? Nem rád tartozik. – közölte a nő kicsit idegesebb hangnemben.
- A húgom. Igenis rám tar…
- Nem Dorián. A húgod felnőtt. Azt csinál, amit akar, és azzal fekszik le, akivel akar. – emelte fel a hangját még jobban anyja.
- Megnyugtatlak bátyus, hogy nem feküdtünk le. – szólt közbe Rebeka a lépcső aljába érve.
Dorián ránézett húgára, majd a mögötte álló fiúra egy gyilkos pillantást vetve felviharzott szobájába.
Pár percre kínos csend telepedett, mialatt Rebeka anyja Gergőt méregette, Rebeka remélte, hogy anyja nem akarja összehozni őt Gergővel, Gergő pedig hallgatta a két nő gondolatait.
- Tűnj az agyamból! – gondolta Rebeka, majd előre lépett, hogy töltsön magának kávét. Gergő erre elmosolyodott és megtörte a csendet.
- Adél! Nagyon köszönöm a teát és a reggeli beszélgetésünket, remélem, egyszer még folytathatjuk – vette elő Gergő a szédítő mosolyát.
- Persze! Bármikor szívesen látunk. Ugye kicsim? – fordult hátra a nő lányához, bár inkább parancsolt, mintsem kérdezett.
- Hát persze. – mondta Rebeka a lehető legcinikusabb hangján.
- Ennek örülök. – mosolygott még jobban Gergő. – És azt is remélem, hogy nem fogod bánni, ha esetleg elrabolnám Rebekát mára és az elkövetkezendő pár napra. – Rebeka anyját sokkolta a kijelentésbe bújtatott kérdés.
- Már megbocsáss Gergő, de ezt nem engedhetem. – felelte szigorúan a nő. – Rebeka a lányom. Nem szeretném elengedni őt pár napra valahova, egy ismeretlen fiúval.
- Persze. Teljesen megértem az aggodalmad. Akkor azt engedd meg, hogy mára kisajátítsam ezt a szépséget. – Rebeka ennek hallatára félre nyelte kávéját és erős köhécselésbe kezdett. – Óvatosabban kislány! – lépett közelebb Rebekához Gergő, majd halkan folytatta, úgy hogy csak ő hallja. – Ha egy kávéval képes vagy megölni magad, akkor hogyan védjelek meg egy vámpírtól?
- Jól vagyok. – felelte Rebeka, miután elmúlt köhögő rohama. Gergő bólintott, majd visszafordult a nőhöz.
- Szóval akkor az nem lenne ellenedre, ha mára elvinném? Elmennénk sétálni, vagy kávézni. – mosolygott Gergő. – Bár a kávé lehet nem jó ötlet, mert még a végén megfullad a kislány.
- Jólvan. Mára elmehettek. De időben hozd haza! – emelte fel ujját fenyegetően Adél.
- Mindenképp. – vigyorgott önelégülten Gergő. – Na gyere kislány! – a fiú átkarolta Rebeka nyakát, majd az ajtó felé húzta.
Kilépve az ajtón kicsit szomorkásabb idő fogadta őket, mint az elmúlt napokban. Az ég be volt borulva, de korántsem volt hideg.
A kunyhóig az út nagy része csendben telt. Aztán Rebeka elkezdett gondolkodni.
- Ne reménykedj. Csak azért mondtam, hogy szépség, hogy meggyőzzem anyukádat. – szakította félbe Rebeka gondolatmenetét.
- Mi lenne, ha kiszállnál a fejemből? – állt meg Rebeka és csípőre tette a kezét. Gergő tett még pár lépést, majd ő is megállt. Sóhajtott egyet, hátra döntötte fejét és megfordult.
- Nem tudom. Még nem próbáltam. – felelte, majd a legkajánabb vigyorát vette elő.
- Tudod. Nagyon idegesítő, hogy te tudod minden gondolatomat, tudsz rájuk reagálni, sőt, túl sokszor meg is teszed, de én egyáltalán nem tudom, hogy mit gondolsz és kiigazodni se tudok rajtad. – fakadt ki Rebeka
- Tudni akarod a gondolataimat? – lépett közelebb hozzá Gergő. – Tudni akarod, hogy mire gondolok ebben a pillanatban? – még egy lépéssel közelebb jött. Rebeka hátrált volna, de egyszerűen nem bírt megmozdulni. Földbe gyökerezett a lába. – Tudni akarod, hogy mi jár a fejemben? – még egy lépést tett Rebeka felé. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy ajkaik majdnem összeért – Tudni akarod a legmélyebb vágyaim, a legsötétebb titkaim? Minden gondolatomat tudni akarod kislány?
Rebeka némán bólintott. Visszafojtott lélegzettel várt. Nem tudta volna megmondani, mire, de várt.
- Hát nem fogod. – mondta Gergő, majd megfordult és tovább indult.
Rebeka kifújta a levegőt, majd követte a fiút.
A továbbiakban nem beszéltek. Miután a kunyhóhoz értek Gergő azonnal bement az istállóba, Rebeka viszont előbb még bement a konyhába inni és letenni táskáját.