A Hang

26

Meszá azonnal elindult, Rebeka pedig megint megérezte a szabadságot. Legalább egy órán keresztül érezte ezt a csodálatos érzést, egészen addig, amíg Gergő meg nem állította.
- Látom kipihented magad. – lépett Rebeka mellé. 
A nap további részében edzettek. Rebeka néha erősített, néha a bokszzsákot püfölte, néha pedig nyilakat lőtt a céltáblába.

         ∞

- Hogy érzed magad? – kérdezte Gergő sötétedés után egy kicsivel. Rebeka épp az ágyában feküdt és próbált a kezében tartott könyvre koncentrálni, de egyáltalán nem sikerült neki. Nem volt kedve Gergővel beszélgetni, de jobbnak tűnt, mint a sorokat újra és újra elolvasni, mégse érteni belőle egy szót se.
- Jól. – felelte végül Rebeka.
- Hazug vagy, kislány. – mosolyodott el Gergő és belépett a szobába. – Szeretnéd, ha végre vége lenne ennek az egésznek. – keresztbe fonta maga előtt a karját és a lány smaragdzöld szemébe nézve olvasott a gondolataiban. – Szeretnél végre hazajutni. Szeretnéd itt hagyni az egészet. Mindenhogy vagy, csak jól nem. – nevetett fel Gergő.
- Igen Gergő képzeld, szeretnék végre hazamenni. – sziszegte Rebeka. Felállt az ágyról és lassan kezdett közelíteni Gergő felé. – Mivel az anyukámtól el sem köszöntem. A bátyámnak pedig kitöröltem az emlékeit. Lili azt sem tudja, hol vagyok, pedig a legjobb barátnőm. Arról nem is beszélve, hogy…
- Felejtsd el őket kislány. – lépett Gergő is közelebb. Rebeka megdermedt. Gergő szavai visszhangot vertek a fejében. – Ahogy Esztert ismerem, anyukád már valószínűleg halott. Hacsak nem a csodás bátyád meg nem védte a vérfarkasoktól és vámpíroktól. Lili szintúgy. – Gergő izmai befeszültek. – Persze ez alól kivétel, ha valamilyen lény. Anyád túl gyenge, ahhoz, hogy lény legyen, a bátyád gyilkolja őket, szóval ő is kizárva. Lilinek jó az alibije, elvégre még nem akart megölni téged. Bár még nincs tizennyolc, szóval még bármi megeshet. – Gergő szemében újra csillant valami.
- Menj ki! – mondta hallkan Rebeka. Izmai megfeszültek, szemébe könny és düh szökött. Gergő nem mozdult. – Kifelé! – kiáltott rá a lány.
Gergő megrázta a fejét és ördögin elmosolyodott. A szeme sötét barnából égszínkékre váltott. Rebeka ereiben megfagyott a vér, lába gyökeret vert a padlóban.
- Engem nem küldhetsz ki kislány. – nevetett fel a lény.
- Gergő. – Rebeka kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán.
Gergő hirtelen fekete gomolygó köddé vált, majd újra alakot öltött. Egy alacsonyabb, barna, göndörhajú nőjét, fekete abroncsos ruhában, amiket fehér gyöngyök díszítettek. Arca előtt a fekete csipkefátyol csak még jobban kihangsúlyozta sápadt bőrét és szinte fekete szemét.
Eszter előre nyújtotta karját, egyenesen Rebeka felé. Kezében egy fekete rózsát tartott.
- Anasztázia. – súgta halkan. Rebeka hátrálni szeretett volna, de lábai nem mozdultak. – Gergő. – mondta, immár normális hangerővel. Rebeka még inkább megdermedt. A félelem teljesen átjárta a testét, de nem mozdult. Meg akarta tudni Eszter mit akar tőle. – Öld meg! – Eszter szinte sikította a két szót. Aztán kiejtette kezéből a fekete rózsát és köddé vált.

         ∞

Rebeka szeme kipattant. Azonnal felült az ágyban és levegő után kapott. Vörös haja a tarkójára és a homlokára tapadt, pizsamája szinte teljesen átázott a verejtéktől.
Beletúrt kócos hajába, körülnézett a félhomály borította szobán, aztán megdermedt. A szoba közepén, pont ott, ahol az álmában Eszter állt, ott hevert a fekete rózsa.
Rebeka villámsebességgel ugrott ki az ágyból, felkapta a rózsát és átviharzott vele Gergő szobájához. Kopogás nélkül rontott be a fiúhoz.
- Gergő, ez baromira nem vicces! – ordított rá a még mélyen alvó fiúra. Gergő csak nyöszörgött, aztán átfordult a másik oldalára. – Ébredj már fel! – kiabált újra a lány. – Hallod. Kelj fel, mert ez rohadtul nem vicces. Érted? – Gergő végre felült az ágyában.
- Mégis mi bajod van Rebeka? – kérdezte álmos fejjel.
- Nem tudom, milyen beteg játékot űztök Ambrussal és az Alakkal, de ez már sok. – azzal ledobta a földre a fekete rózsát és visszament a szobájába.
Gergő azonnal utána szaladt, kezében a rózsával. Megállt az ajtóban, majd remegő kézzel Rebeka felé tartotta a virágot. Rebeka lélegzete egy pillanatra elakadt, amikor meglátta, hogy Gergőn nincs más csak egy alsónadrág. A gyors végig merés után visszaemelte tekintetét a rózsára.
- Rebeka. Ezt honnan szerezted? – kérdezte halkan Gergő.
- Mondtam már Gergő. Ez nem vicces. – ismételte magát a lány.
- Kislány, ez nem én voltam, szóval gyorsan mondd meg, honnan van. – Gergő arcán félelem tükröződött, ez pedig Rebekát is megrémítette.
Kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta. Ha nem Gergő rakta ide, akkor ki? Ambrus? Vagy az Alak? Vagy talán tényleg Eszter volt?
- Éjjel… - kezdte Rebeka, de a félelem teljesen elöntötte a fejét. Teste elkezdett felhevülni, agyát elvakította a rettegés, végtagjai remegtek. Érezte, ahogy a bőre elkezd izzani.
- Nyugodj meg, Rebeka! – hallotta Gergő hangját messziről. – Kislány. Csak lazíts!
- Nyugi hugi. – szólalt meg Dorián Rebeka fejében.
A lány vett egy mély levegőt és bent tartotta, amíg a forróság alább nem hagyott, aztán kifújta.
- Nagyon jó. – bólintott Gergő nyugtatón. – Mondd el, mi történt! – szólt határozottan mégis békésén.
- Éjjel megint álmodtam. – nyögte ki végül Rebeka. – A végén megjelent Eszter is. Kezében ezt a rózsát tartva. Anasztáziát hívta. Aztán a te neved mondta. Azt ordította, hogy „öld meg” és eltűnt.
Gergő bólintott, de szemében nyugtalanság volt. Mégis magára erőltette a nyugodt hangsúlyt.
- Jól van, akkor most az lesz, hogy… - Gergő nem tudta befejezni, mert megjelent az Alak. – Remek. Pont jókor. – üdvözölte Gergő és felemelte a rózsát.
- Johanna meghalt. – mondta az Alak.