A Hang

13

Ahogy ígértem, a következő rész.

Rebeka vett egy mély levegőt, behunyta a szemét és száműzött minden gondolatot a fejéből. Csak arra koncentrált, hogy a víz ne mozogjon. Semmi másra nem gondolt, de a tó hullámzása egy pillanatra sem állt meg.
- Jól van. Elég. – zökkentette ki Gergő a lányt. – Gondolom fáradt vagy. Holnap folytatjuk a levegővel. – Rebeka csak bólintott és kimerülten szétterült a füvön.
Már pár perce csak a borult eget pásztázta, amikor Gergő hirtelen felállt.
- Gyere! – mondta és elindult a tó felé.
- Hova? – kérdezte Rebeka miközben felült. Ekkor Gergő levette a pólóját és fejest ugrott a vízbe. Mikor feljött a víz alól megtörölte a szemét és Rebekára nézett.
- Hát fürdeni kislány. – vigyorodott el a fiú. Rebeka felállt és megrázta a fejét.
- Biztos, hogy nem. – mondta, majd megfordult és elindult vissza a kunyhó felé.
Gergő kimászott a tóból és Rebeka után futott. Mikor utol érte felkapta a vállára és elindult vissza a tóhoz. Rebeka kapálózott és sikoltozott, csapkodta a fiú hátát, hátha lerakja, de Gergő nem engedett. Amint a parthoz ért beugrott a vízbe. A tó nem mélyülni kezdett, hanem rögtön a szélén tíz méter mély volt.
Rebeka feljött a víz alól, hátra simította a haját, megtörölte a szemét és már kereste is Gergőt. Szántszándékában állt belefojtani a fiút a vízbe. Mikor Gergő felbukkant pár méterrel messzebb, Rebeka azonnal elkezdett felé úszni. Mikor Gerő észre vette, csak elmosolyodott.
Már félúton volt, amikor a lábánál fogva lehúzta valami a víz alá. Rebeka kinyitotta a szemét. Három lény vette körbe és egy negyedik húzta lefelé. A hajuk összecsomósodott, szőke tincsekben lebegett körülöttük, sárga, macskaszerű szemeiket Rebekára szegezték. Lábuk helyén uszony volt, ujjaik között úszóhártya, testük nagyrészét pikkely borította. Tűhegyes fogaikkal vicsorogta a lányra miközben fülsiketítő, visító hangot adtak ki. Az egyiknél egy szigony volt, a többi kettőnél élesre hegyezett, nagyobb kagylók voltak fegyver gyanánt. Rebeka próbált a felszín felé úszni, de esélye sem volt. Ereje és levegője egyre csak fogyott, ahogy a víz feneke felé húzták. Látta, ahogy Gergő próbálja utolérni őket. Még egyszer felnézett a vízfelszín fölötti égre és a halványan beszűrődő fényre, amit aztán elnyelt a sötétség, Rebekával együtt.

         ∞

A kunyhó. Az erdő. Leggé. Egy út. Egy város. Egy hegy. Egy földút. Egy falu. Egy tisztás. Egy erdő. Egy sír. Egy nő. Egy kiáltás.
- Ne!

         ∞

- Ébredj már fel! Gyerünk kislány. Mi lesz már? – Rebeka hirtelen köhécselni kezdett. – Na végre. – vette el Gergő Rebeka mellkasáról a kezét. Rebeka felült és próbálta szabályozni légzését, kisebb-nagyobb sikerrel.
Pár percig csak ült és ismételgette magában a látott képeket. Kunyhó, erdő, Leggé, út, város, hegy, földút, falu, tisztás, megint erdő, sír és a nő. Újra és újra felidézte magában a képeket. Aztán Gergő megszólalt.
- Tűz. – mondta a fiú Rebeka mellett ülve. Rebeka csak értetlenül nézett rá, ezért folytatta. – Az elemed. Tűz.
- Miből gondolod? – kérdezte Rebeka. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy a már évtizedek óta kihalt elemet birtokolja.
- Már majdnem lent voltatok a tófenekén, amikor elkezdett forrni körülötted a víz. Felgyulladt a tested és a sellők szinte azonnal elmenekültek. Az egyik még megpróbált leszúrni a szigonyával, de a forró víz elijesztette. Aztán kihúztalak a vízből, de már nem lélegeztél. Újra kellett élesszelek. – magyarázta Gergő. A hangjában félelem és bűntudat volt. Pár perc hallgatás után aztán megszólalt. – Bocsánat. Nem tudtam, hogy ebben a tóban is élnek sellők. – mondta fejét leszegezve.
- Hát. Legalább most már tudunk három dolgot. – mondta Rebeka.
- Hogy élnek sellők a tóban és hogy tűz az elemed. Vagy te nem tudsz számolni vagy én. – nézett rá a lányra lesajnáló tekintettel.
- Tudjuk, hogy élnek sellők a tóban. – mutatta fel a mutatóujját Rebeka. – Tudjuk, hogy tűz az elemem – nyitotta ki a középsőt. – És tudjuk, hogy merre van a sír, amit meg kell találnunk. – emelte fel a gyűrűsujját is és elvigyorodott.
- Egy sírt kell megtalálnotok? – kerekedett el Gergő szeme. – És hol van?
- Azt nem tudom pontosan. De láttam pár helyszínt. – mondta Rebeka és kicsit kínosan érezte magát, amiért nem ismerte fel, hogy hol van.
- Gondolj azokra a képekre. Képzeld el magad előtt megint. – mondta Gergő és belenézett Rebeka smaragdzöld szemeibe.
Rebeka viszonozta a pillantást, aztán becsukta a szemét és újra lepörgette maga előtt a kunyhót, az erdőt, Leggét, az utat, a várost, a hegyet, a földutat, a falut, a tisztást, a másik erdőt és a sírt.
- A második várost ismerem. – mondta Gergő, mikor Rebeka kinyitotta a szemét. – Ellán. Kicsit messzebb van a határtól, mint Párxé, de ha Ellán keresztül mentek, akkor legalább kevesebb lénnyel találkoztok. Remélhetőleg. – felállt és felsegítette Rebekát is, majd folytatta. – A tisztás és az erdő pedig Örök-völgy. De azt eddig is tudtuk. – Rebeka csak bólintott. – Inkább induljunk vissza. Anyukádnak megígértem, hogy időben haza viszlek. – vigyorgott rá pimaszul Gergő a lányra. Rebeka legszívesebben képen törölte volna, de helyette csak mélyen belenézett a szemébe.
- Ugorj bele a vízbe! – mondta Rebeka határozottan. Gergő megfordult, elindult a tó felé és beleugrott. Rebeka önelégülten mosolygott, hogy már most ilyen erős, aztán felült Meszára és elindult vissza, a kunyhó felé.
Gergő csak a kunyhónál érte utol. Vizes pólója a kezében volt, a haja pedig össze-vissza állt. Álogó nem engedte, hogy felüljön rá, ezért vissza fele sétálnia kellett.
- Ez nagyon gonosz húzás volt. – kiáltotta messzebbről Gergő Rebekának, aki akkor már száraz volt és indulásra készen állt. Mikor Gergő Rebekához ért rádobta a lányra vizes pólóját és bement a szobájába átöltözni.
A hazafelé vezető út csöndben telt. Rebeka felváltva gondolt a másik lánnyal való közelgő küzdelemre és a ma esti vámpírvadászatra.
- A szobádban találkozunk. – mondta Gergő a kapu elé érve, aztán eltűnt a ház mellett.
- Megjöttem. – kiabált Rebeka a házba belépve. Már épp a lépcsőn tartott felfelé, amikor az anyja utána szólt.
- Milyen volt? – kérdezte negédes hangon a konyhából kihajolva.
- Jó volt. – felelte Rebeka a lépcső közepéről visszafordulva.
- Mit csináltatok? – érdeklődött tovább. Rebeka összeráncolta a szemöldökét és lesétált a konyha elé. Soha nem szokta megkérdezni, hogy milyen volt, ha találkozik valakivel. Azt meg főleg nem, hogy mit csináltak.
- Elmentünk kávézni és sétálni. – válaszolta gyanakodva Rebeka.
- A parkban voltatok? – kérdezősködött tovább az anyja.
Rebeka már nyitotta a száját a válaszra, amikor kicsapódott a bejárati ajtó és Gergő berohant rajta kezében egy tőrrel. Rebeka erre felsikított.
- Rebeka, ez nem az anyád. – mondta és a nő felé tartotta a tőrt.
- Gergő! Mit csinálsz? Hisz én vagyok az. Adél. Rebeka édesanyja. – emelte fel a kezét a nő.
- Rebeka! Ez egy alakváltó. Felvette anyukád alakját. Azt akarta még kideríteni, hogy a közelben vagyok-e még, hogy megvédjelek. Meg akar ölni. – magyarázta Gergő le sem véve a szemét Rebeka anyjáról.
- Ez badarság. Kicsim, mondd meg neki, hogy én vagyok az anyukád és semmi oka nincs az aggodalomra. – nézett rá a nő Rebekára.
- Milyen képessége van még egy alakváltónak? – kérdezte Rebeka Gergőre nézve.
- Tud az emberek és a félvérek gondolatában olvasni. – mondta Gergő.
- Alakváltó. Na persze. Rebeka, kérlek, küldd ki a vendéget, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. – mondta a nő édesen mosolyogva.
- Gergő. – gondolta magában Rebeka és remélte, hogy a fiú hallja. Gergő alig láthatóan felé fordította egy kicsit a fejét, jelezve Rebekának, hogy figyel. – Ez nem az anyám. Öld meg! – folytatta Rebeka. Abban a pillanatban Gergő eldobta a tőrt, ami a lény fejét találta volna el, ha nem válik fekete köddé. Ehelyett a konyhában lévő üvegajtót törte ki. A fekete füst egy kicsit egyhelyben állt, majd megindult Gergő felé. Teljesen elborította a fiút, Rebeka pár pillanatig nem is látta, aztán megjelent még egy Gergő. Pontosan ugyanúgy néztek ki. Ugyanolyan ruhában, ugyanolyan hajjal, ugyanabban a testtarásban, ugyanazzal a dühtől lángoló tekintettel. Aztán az egyik Gergő elkezdte ütni a másikat. Pár pillanattal később már a földön püfölték egymást.
Rebeka nem tudta mit tegyen. Nem tudta, hogyan lehetne megölni egy alakváltót, nem tudta, hogyan tudná szétszedni őket. Egyszerűen lesokkolódott. Aztán eszébe jutott valami. Kinyújtotta a bal kezét és a tenyerét kezdte el nézni. Minden erejével koncentrált. Nem mozdult és nem is nézett el. Csak koncentrált. És egyszer csak felgyulladt a keze. A hirtelen fényre mindkét Gergő felnézett. Mindketten lesápadtak és felálltak.
- Rebeka. Én vagyok az igazi. Őt öld meg. – mondta az egyik fiú, akinek felrepedt a szája.
- Ugyan már. Egy alakváltót nem lehet megölni. Azt akarja, hogy megölj engem, hogy utána végezni tudjon veled is. – válaszolta a másik, akinek folyt a vér az orrából.
Rebeka csak állt, lángba borult karral és a két Gergő között cikázó tekintettel. A két fiú karnyújtásnyira állt tőle.
- Milyen színű volt az első kentaur, amivel találkoztam? – kérdezte Rebeka és maga elé képzelte Fülöpöt hófehéren.
- Fehér. – vágta rá az alakváltó.
Rebeka meg sem várta Gergő válaszát, már nyújtotta is a kezét, hogy megfogja a lényt. Éppen hogy hozzáért, már át is változott fekete köddé és a kitört ablakon át távozott.
- Jó ötlet volt a kérdés. – bólintott elismerően Gergő. Rebeka egy halvány mosolyt erőltetett magára, aztán megfordult.
- Gyere, lemosom a vért az orrodról. – biccentett Rebeka a konyha felé. A konyhapulton egy cetli volt, miszerint az anyjának el kellett utaznia pár napra munka miatt. Rebeka elolvasta, majd fogott egy rongyot és a mosogatóhoz lépett, bevizezte a rongyot és Gergő felé fordult.
Megnyugtatta a tudat, hogy édesanyja nem lesz itthon, és így nem kell azért aggódnia, hogy a vámpír, az alakváltó, vagy bármilyen más lény, ami bejut a házba, megölheti.
- Anya elutazott. – lépett közelebb Rebeka Gergőhöz és elkezdte letörölni a vért. A kezei kicsit remegtek még az alakváltó okozta félelemtől, így eleinte nagyon óvatosan törölgette Gergő állát és orrát.
- Remek hír. Talán így nagyobb biztonságban van. – állapította meg a fiú.
A vére már elkezdett kicsit rászáradni, ezért Rebekának erősebb mozdulatokkal kellett lemosnia Gergő arcát. A fiú felszisszent és elkapta Rebeka csuklóját.
- Au. Kicsit lehetnél gyengédebb is, kislány. Ez fájt. – nézett le Rebeka szemébe.
- Íme, a nagy hős, akinek fáj, ha lemossák róla a vért. – mondta Rebeka csípős hangon. Gergő csak egy rosszallópillantást vetett rá, és elengedte Rebeka csuklóját. A lány karja helyett most a derekát fogta. Rebeka keze egy pillanatra megállt a nemvárt érintéstől, de gyorsan észbe kapott és kiürítette a fejét, de Gergő még ezt az egy pillanatot is hallotta. Már nyitotta is a száját, de Rebeka belé fojtotta a szót.
- Ha megszólalsz, még erősebben csinálom. – nézett bele Rebeka Gergő szemébe, mire a fiú becsukta a száját.