A Hang

34

A tűzcsóva megcsillant Rebeka smaragd szemeiben, majd elnyelték a lángok. Rebekát körbe vette a forróság és a fény. Érezte maga körül a meleget, ami szétáradt a testében is. Aztán már nem érezte többé. Látta, hogy körbe veszi a tűz, de nem érzett belőle semmit. Mintha egy burok vette volna körbe. Olyan érzés volt, mint amikor lángra tudta lobbantani a testét.
Majd a sárkány abba hagyta. A fák lángoltak körülöttük. Amikor a sárkány látta, hogy nem tud ártani a lánynak, visszaereszkedett négy lábra, szárnyaival pedig beborította hátát. Tekintete ellágyult és közelebb lépett Rebekához. A lány nem hátrált, csak megigézve nézte a teremtményt. A sárkány még közelebb lépett, és még közelebb. Rebeka felé nyújtotta karját, meg akarta érinteni. A sárkány lehajtotta a fejét, és Rebeka keze alá bújt.
Ahogy a lány megérintette, mintha összekapcsolódtak volna, mintha Rebekában az űr, amit a bátyja és Gergő hagyott maga után, most eltűnt volna. Végig simította a sárkány fejét, majd elindult mellette és kezét le nem véve róla haladt. Végig húzta kezét a nyakán, majd az oldalánál megállt. Érezte a sárkány szívverését, lélegzet vételét, a benne áramló tüzet és erőt, mindent érzett.
- Fothia. – mondta halkan Rebeka a tökéletes nevet. – Fothia. – mondta hangosabban és elmosolyodott. A sárkány, mintha hallgatna a névre és a lányra, Rebeka felé fordította a fejét.
- Rebeka, ez a lény veszélyes! – figyelmeztette az Alak. – Nem jöhet velünk. – jelentette ki határozottan.
- Szerintem láttad, hogy nem ártott nekem. – nézett rá Rebeka gúnyos tekintettel. – Titeket úgy sem tudna megölni, innentől kezdve pedig jó lenne, ha velünk jönne, mert meg tudna védeni. – érvelt a lány. – Ha már én nem tudom magamat. – tette hozzá még halkan, magának mondva.
- Rebeka, ez egy sárkány. – szólt közbe Ambrus közölve a nyilvánvalót.
- Ráadásul nem is akármilyen. – lépett ki egy fa mögül Gergő. – Ez kétszer akkora, mint egy kifejlett sárkány. Nem kellett három ekkora pusztításhoz, elég volt ő egyedül. – szőke haja fekete szemébe lógott, mint mindig. De a tekintete most más volt, mint amikor Rebeka utoljára látta. Most nem volt dühös, pupillája nem volt kitágulva, nem akarta megölni Rebekát. Most ő irányította a testét és a gondolatait.
- Hogy kerülsz ide? – kérdezte Rebeka egy gyilkos pillantás kíséretében.
- Komolyan azt hitted, hogy meg tudsz szökni? – lépett közelebb Rebekához. A lány talán tévedett. Mégis Eszter irányítja. – Hogy nem talállak meg? – tett még egy lépést a lány felé. – Hogy hagyom, hogy Eszter irányítsa az agyam? – mosolyodott el Gergő és még közelebb ment a lányhoz, egész addig, amíg teljesen elé nem ért. – Megígértem neked, hogy vigyázni fogok rád. – suttogta. Rebeka lemerevedett. Hiányzott neki Gergő és örült, hogy itt van, de nem bízott benne. Gergő pedig ezt pontosan tudta, hisz hallja a lány minden gondolatát. – Betartom az ígéretem, akkor is, ha Eszter ordítozik a fejemben. – jelentette ki Gergő magabiztosan, próbálva meggyőzni Rebekát. – Akkor is, ha ezért meg kell halnom. Akkor is, ha ezért engem is üldözni fognak a lények. Akkor is, ha nem akarod. – Gergő Rebeka felé hajolt, de Fothia, mintha megérezte volna, közéjük hajolt és rámorgott Gergőre.
- Jó kislány! – simította meg Rebeka a sárkány nyakát.  Elképesztően hálás volt a teremtménynek. Nem hagyhatja, hogy Gergő visszalopja magát a szívébe.
- Honnan tudod, hogy lány? – kérdezte Ambrus fennakadva a lényegen.
- Megérzés. – mondta Rebeka egyszerűen, végig Gergő szemébe nézve.
- Rebeka. – szólt halkan Gergő. – Bukj le! – mondta parancsolóan, mire a lány értetlenül nézett rá. – Bukj le! – mondta hangosabban.
Rebeka leguggolt, Gergő pedig egy gyors mozdulattal elő vett egy tőrt és egy pár méterre álló férfi felé hajította. A tőr beleállt a férfi mellkasába, arcán düh és félelem keveredett a fájdalom legkisebb jele nélkül, majd felnézett és látta, ahogy a sárkány kitátja a száját és egyenes a férfire irányítja a lángcsóvát.
Rebeka felállt, ránézett a lángokra és nézte, ahogy a fekete köddé vált alakváltó eltűnik a leégett fák között.
- Még mindig azt mondjátok, hogy nem jöhet velünk? – kérdezte gúnyosan Rebeka az Alaktól és Ambrustól.
- Velünk jöhet, de ha ártatlant öl meg, az a te felelősséged lesz. – közölte az Alak kíméletlenül, majd Gergőre nézett.
- Te viszont, - szólt közbe Ambrus és Gergőre mutatott – kizárt, hogy velünk jöhetsz!
- Nem tudom feltűnt-e, de megmentettem Rebekát. – mondta felháborodottan miközben Rebeka és Ambrusék között cikázott a tekintete.
- Nem tudom feltűnt-e, de tegnap meg akartál ölni. – nézett rá Rebeka Gergőre. – Csak nem gondolod, hogy megbízok benned? – húzta fel a szemöldökét.
- Megmentettem az életed. – ismételte Gergő odamutatva, ahol az alakváltó pár pillanattal ezelőtt állt.
- Nem! – rázta meg a fejét. – Fothia mentett meg.
- Akkor igézz meg! – mondta Gergő hirtelen felindulástól vezérelve. – Igézd ki belőlem Esztert. A múltkor már majdnem sikerült. Igézz meg! – Rebeka megint megrázta a fejét. – Igézz meg! – mondta Gergő hangosabban és határozottabban.
- Nem foglak megigézni. – tiltakozott Rebeka.
- Igézz meg! – ordított rá Gergő.
- Nem tudlak megigézni. – kiabált vissza Rebeka helyesbítve előző mondatán. Az erdő visszahangozta Rebeka szavait, Gergő pedig meredten állt és bámult a lányra. – Nem tudlak megigézni, mert nincs erőm. – mondta dacos tekintettel. – Miattad. – bökött rá Gergőre. – És miattuk. – mutatott Ambrusékra. – A bátyám miatt, Lili miatt, anya miatt, magam miatt. – Rebeka egy lélegzet vételnyi időt várt, majd folytatta. – Ők – mutatott megint az Alakra és a szellemre – elvették tőlem a családomat. Te – bökött a fiú mellkasára – cserben agytál. Én pedig hagytam, hogy elveszítsem saját magam. – Rebeka dühös volt, mindenkire, Gergő pedig némán állt és a lány zöld szemeibe mélyedve hallgatta. – Ha akarnálak sem tudnálak megigézni.
- Rebeka! – szólt csitítóan Gergő. – Te vagy a legerősebb tündér, akit valaha ismertem. Elképesztően gyorsan tanulsz és tanultad meg használni az erőd. Nem hagyott el, csak most nem tudod irányítani. De attól még benned van, csak próbáld meg! – kérte bíztatóan Gergő.
Rebeka becsukta a szemét, vett egy mély levegőt, a családjára gondolt, majd belenézett Gergő szemébe.
- Nem tudlak megigézni. – jelentette ki, majd hátat fordított Gergőnek és tovább indult a hegyek felé.
Egész éjjel gyalogoltak. Ambrus és az Alak némán követték Rebekát, Gergő pár méterrel lemaradva ment mögöttük, Fothia pedig felettük körözött. A lány egész éjjel gondolataiba süllyedve ment előre. A korábbi tettein, hogy mit miért kapott a sorstól, hogy miért vele történik mindez, hogy Gergő miért tért vissza, hogy Ambrus mit vár tőle, hogy képes lesz-e rá, hogy Heléna igazat mondott-e és hogy vissza fogja-e kapni valaha az erejét. Gergő pedig mindezt a civódást végig hallgatta. Reggelre már a hegyek lábánál jártak, amikor Gergő megszólalt.
- Rebeka, pihenned kéne! – kiabált előre a fiú aggódva. Féltette a lányt, hogy ennyi gyaloglás és gondolkodás után lesz-e még ereje kétszer ennyi utat megtenni.
- Bírom még. – felelte unott hangon Rebeka és megvonta a vállát.
- Örülök neki, de én nem. – mondta. Igazából bírta volna még, de Rebeka túl hangosan gondolkodott, és látta is rajta, hogy a lány már nem bírja sokáig. – Húzódjunk be egy barlangba és pihenjünk pár órát! – javasolta Gergő.
Rebeka hátra döntötte a fejét, sóhajtott, majd a legközelebbi barlang irányába indult. A barlang előtt megállt és benézett a sötétségbe. Lehívta sárkányát, aki leszállt mellette, majd bemutatott a barlangba. Fothia kinyitotta száját, majd lángcsóvát fújt befelé. A barlangból egy hatalmas, fájdalmas emberi ordítás hallatszódott.
- Vámpír. – lépett Rebeka mellé Gergő. Rebeka bólintott, mire Fothia befelé indult és további lángcsóvákat fújt be.
Pár óra pihenő után Gergő megsimította Rebeka arcát és halkan, szelíden szólt az ébredező lányhoz.
- Ébresztő, kislány! Indulunk tovább. – mosolygott a lányra. Rebeka először visszamosolygott, de gyorsan el is komolyodott. Nem bízhat meg Gergőben. Eszter bármikor átveheti az irányítást és nem akarja még egyszer azt a kínt átélni, amit pár napja érzett. Ha megtörténne, teljesen összeomlana és nem jutnának el Örök-völgybe, Rebeka pedig fölöslegesen harcolt, hiába halt meg érte az a sok kentaur, értelmetlenül ölték meg Johannát, és ami a legjobban fájt a lánynak, hogy ő is és ha a bátyja és az anyja megtudnák, ők is belehalnának. Ha idáig eljutott, nem akarta, hogy Gergő tönkre tegye az egészet.