A Hang

30

- Nem szeretném, hogy értelmetlenül haljanak meg azok, akik már meghaltak, vagy akik meg fognak halni. Eszter miatt kiirtottuk egymást. Nem hagyhatom, hogy ő nyerjen. 
Fülöp csak vágtatott, amíg elkerülték és messzire el nem jutottak Leggétől. Végül megállt egy erdő szélén, Rebeka pedig lemászott róla. Ahogy földet ért a lány, megjelent az Alak.
- Köszönöm Fülöp! – mondta kimérten. – Sajnálom Rebeka, nem szabadott volna egyedül hagynom.
- Nem bántott. – közölte Rebeka. Azt hitte ez magától értetődő, de úgy tűnt, hogy az Alaknak nem olyan nyilvánvaló, mint neki.
- De bántott volna. – jelentette ki az Alak.
- Nem bántott volna. – mondta Rebeka hangosabban és magabiztosabban.
- Rebeka! Gergő nem beszámítható. Őt most…
- De nem bántott volna. – szakította félbe a lány kiabálva. – És még mindig fel tudok gyulladni. Hozzám sem tudott volna érni. És épp megigéztem. Ha nem jelennek meg a kentaurok, - mutatott Leggé irányába – akkor kizárta volna Esztert. Sikerült volna.
- Rebeka. – szólt csitítóan Fülöp. – Ha az Alak is beleegyezik, akkor visszakísérlek Gergőhöz és megpróbálhatod megigézni. Ha kell, megvédelek tőle. – ajánlotta fel a kentaur.
- Nem! – zárta le az Alak a témát. – Indulnunk kell! Minél előbb találjuk meg Ambrus testét, annál előbb leszel biztonságban. Utána visszajöhetsz Gergőhöz.
- Igaza van. – jelent meg Ambrus. – Induljunk!
Rebekának nem volt beleszólása. Az Alak és Ambrus eldöntötték, Rebeka pedig csak az eszközük volt, magukkal vitték, akkor is, ha ez neki nem tetszett.
- Köszönöm. – nézett Rebeka Fülöpre. Fülöp méltóságteljesen meghajolt, aztán hátat fordított és elvágtatott, vissza a csordájához.
- Rebeka. – nézett Ambrus a lányra. – Merre kell menni? – kérdezte.
- Miért nekem kéne tudnom? – kérdezett vissza Rebeka gúnyosan.
- Gergő mondta, hogy láttad az útvonalat. – vágott közbe az Alak, mielőtt Rebeka és Ambrus összevesztek volna.
- Leggé után egy út volt, azt hiszem. – fonta össze a karját a mellkasa előtt.
- Azt hiszed? – vonta fel szemöldökét Ambrus. -  Nem elég hinni. Gondolkodj! – parancsolt rá ingerülten.
- Biztos, hogy egy út volt, de nem tudom milyen út. Utána egy várost láttam. Gergő azt mondta, az Ellán. – vonta meg vállát Rebeka.
- Jó. Akkor menjünk Ellánba. – bólintott Ambrus.
- Gyalog? – képedt el a lány.
- Csak neked lesz fárasztó. – mondta gúnyosan, gonosz mosollyal Ambrus.
- Én nem tudok csak így elindulni. Nekem ételre és italra van szükségem, főleg, hogyha ilyen hosszú az út. – magyarázta felháborodva Rebeka. – Hacsak nem akartok egy halott, vagy alig élő leszármazottat elcipelni az Örök-völgyig.
- Akkor szedd össze, ami kell és induljunk. – türelmetlenkedett Ambrus.
- És mégis honnan? – kérdezte Rebeka egy kedves, de annál gúnyosabb mosollyal az arcán.
- Rebeka, - szólt közbe az Alak – estére Ellánba érünk. Kibírod addig? – nézett kedvesen a lányra. Rebeka csak bólintott, aztán elindultak a város felé.
Pár órája gyalogoltak már az erdőben, teljes némaságban, amikor Rebeka zajokat hallott tőlük pár méterre. Próbált nem foglalkozni vele, de a zajok egyre erősödtek és egyre közelebbről hallotta őket. Végül nem bírta ki és megállt hallgatózni. Ambrusnak és az Alaknak fel se tűnt, csak mentek tovább.
Rebeka szívverése felgyorsult, térde elkezdett remegni, fejét körbe körbe forgatta, de a zajok minden irányból szóltak, agyát megint elöntötte a félelem, lába teljesen a földbe gyökerezett.
Aztán megjelent. Magas volt, fekete haja a válláig ért, szeme sárgán villogott. Ő utána megjelent még egy tucat hozzá hasonló. Az összesnek hosszú volt a haja, szemükben düh csillogott és körbe vették Rebekát.
- Hello, kedvesem! – szólt a fekete hajú.