A Hang

31

- Hello, kedvesem! – szólt a fekete hajú. – Így, hogy nem égsz, már alig ismertünk fel. Még jó, hogy Eszter pontos leírást adott rólad.
Rebeka arra koncentrált, hogy teste újra lángba boruljon. A félelem, ami kiváltotta mindig, az meg volt, és már elkezdett felhevülni, de nem gyulladt fel.
- Tudod, az a múltkori trükk nagyon látványos volt. Bár a kentaurokra nem számítottunk, ezért kicsit szomorú vagyok a veszteségekért, de hát mindent a cél érdekében. – mosolygott gonoszan. – Egyébként felismersz? – kérdezte érdeklődve. Rebeka csak megrázta a fejét. – Talán, ha kiállna pár nyíl a hátamból, akkor felismernél.
Rebeka szeme kitágult. Gyorsabban vette a levegőt, teste pedig már tűz forró volt, de egy kis szikra sem volt, csak hő. Elképesztő mennyiségű hő. Tudta, hogy ha ezek tényleg vérfarkasok, akkor ő itt és most meg fog halni.
- Tényleg olyan okos vagy, mint ahogy Eszter és Gergő mondta. – bólintott elismerően, aztán felnevetett. – Bár a fiúk nem hitték el, és én is kételkedtem, de úgy tűnik Eszternek igaza volt. – rázta hitetlenségében a fejét. – Hihetetlen az a nő, nem gondolod? – lépett közelebb, de Rebeka nem tudott hátrálni. – Nahát, és még bátor is vagy. – mosolyodott el és még közelebb lépett Rebekához. – Pedig nincs nálad semmi. Se egy tőr, se sisakvirág, se egy védelmező barát, és még csak lángra se tudsz lobbanni. – az alfahím elkezdett föl-alá sétálni karba tett kézzel. – Nem gondolkodtál el azon, hogy vajon miért nem tudtad megigézni Gergőt? Nincs olyan nagyon erős jelleme, védekezni se tud és te is igazán profi lettél pár nap alatt. – magyarázta hevesen gesztikulálva. – Az nem jutott eszedbe, hogy talán már nem vagy olyan profi? Talán mégsem tudod olyan jól irányítani az erőd? Talán már nincs is erőd? Ha pedig van, akkor miért nem borultál még lángba, hogy megmentsd az életed? Vagy inkább az utolsó pillanatig vársz? Elhiteted velünk, hogy van esélyünk, hogy aztán ki tudd élvezni, hogy még sincs? Játszadozol a vérfarkasokkal? Te? Egy újonc tündérlány játszadozik az alfahímmel és a falkájával? – nevetett lesajnálóan. Bár ez a nevetés inkább hasonlított egy vonyításra, semmint nevetésre. – Halljátok ez fiúk? A tündérlány, a kiválasztott, a leszármazott vagy nevezzétek, ahogy akarjátok, játszik velünk, vérfarkasokkal. – Erre az összes férfi hangosan nevetni kezdett. – Mire vársz még tündérlány? Talán félsz? Vagy várod a hős megmentődet? – lépett közvetlenül Rebeka elé. Rebeka lehajtott fejjel állt. Szíve a torkában dobogott, és biztos volt benne, hogy meg fog halni. Nem tud felgyulladni, nincs nála tőr és ha lenne is, többszörös túlerőben vannak.
- Pontosan. – jelent meg az Alak. – Rám várt. – azzal megfogta Rebeka vállát és eltűntek.
Rebekát körbe vette a sötétség. A szorító, mély sötétség. Az a fajta sötétség, amiből nincs kiút, amiben teljesen egyedül van, amiben nincs alagút, hogy a végén ott legyen a fény. Ez csak a végtelen sötétség.
Mikor kinyitotta a szemét az erdő szélén állt. Pár kilométerre ott volt Ellán. Az Alak elengedte a vállát, mire Rebeka magához tért, azonnal az Alak felé fordult.
- Eltűnt az erőm? – nézett rá kétségbeesve és dühösen. – Ez megtörténhet? Hogy nincs többé erőm?
- Nem. – vágta rá Ambrus, de Rebekát ő nem tudta megnyugtatni. Az Alakra várt, de ő nem szólt semmit.
- Lehetséges? – kérdezte újra Rebeka egyre feszültebben.
- Megeshet. – mondta kimérten az Alak. – Még nem találkoztam ilyennel és nem is hallottam róla, de miért ne lehetne?
Rebeka tüdejében megállt a levegő. Nincs többé ereje, nem tudja mivel megvédeni magát. Csak állt ott, földbe gyökerezett lábakkal, levegő vétel nélkül, merev tekintettel, védtelenül.