A Hang

4

Rebeka a hátán feküdt, mikor magához tért. Tudta, hogy elájult, de nem értette miért. Arra számított, hogy mikor kinyitja a szemét, akkor otthon lesz a szobájában, esetleg a kórházban vagy egy mentőautóban. Tévedett.
Maga körül madarak csivitelését hallotta, érezte, ahogy fúj a szél, de ezeken kívül semmilyen ember keltette zaj nem volt. A nap néhol melegítette a bőrét. Kinyitotta hát a szemét. Maga fölött fákat látott. Az óriási lombok között lehetett látni a tiszta, kék eget és a nap szikrázó sugarait.
- Ez egy erdő – gondolta magában a lány – De hogy kerülök én egy erdőbe?
Felült és körbe nézett. Egy pár méter széles ösvényen volt. Az egyik oldalon egy magasra nyúló hegy volt, tele fával. A másik oldalt egy hatalmas szakadék. Mögötte az ösvény egyenesen jött, előtte viszont egy kanyarba futott. Rebeka felállt és közelebb ment a szakadékhoz, hogy megnézze, mi van az alján. Lent egy erős sodrású folyó tört magának utat, a szakadék pedig legalább húsz méter mély volt. Ha Rebeka ott leesik biztos, hogy nem éli túl, ezért inkább visszalépett az ösvényre.
Még egyszer körbenézett, majd elindult a kanyar felé. Pár méter után az ösvény kiegyenesedett és egy fiú térdelt a közepén. A fiúnak barna haja volt és Rebekának háttal térdelt. De a fiú előtt feküdt valaki.
Rebeka közelebb ment, hogy lássa kik ők. A fekvő férfit felismerte. Az a fiú volt, aki tegnap Anasztáziának szólította. Rebeka még közelebb lépett, de nem látta az arcát a térdelő fiúnak.
Úgy tűnt a fiú meghallotta Rebekát, mert elkezdett hátra fordulni. Rebeka hátra hőkölt. Egy pillanatig úgy látta a fiú arcát, mintha… Mintha… 

∞

Rebeka hirtelen felült az ágyon. A kórház egyik szobájában volt.
Mellette egy szekrény, a másik oldalt, kicsit messzebb egy másik ágy volt. És a sarokban ott állt. Az Alak ott állt és Rebekát figyelte.
- Mi ez az egész? – kérdezte Rebeka kisebb hallgatás után.
Az Alak semmit nem mondott. Csak ott állt, mint akit kővé dermesztettek.
- Kérem! Gyerekkorom óta látom magát. Megmenti az életem és segít. Hát akkor ebben is segítsen! Kérem – a lány annyira kétségbe volt esve, mint még talán soha.
- Egy átok – az Alak szólalt meg, de Rebeka nem látta a száját. Az Alak feje beszéd közben meg se mozdult, mintha nem is ő beszélne.
Rebeka próbált nyugodt maradni és a fejében kavargó többszáz kérdés közül kiválasztani a megfelelőt.
- Milyen átok? – kérdezte végül.
- Egy átok, ami tönkre tesz egy szerelmet és két emberi életet is – az Alaknak mély hangja volt. Mély és megnyugtató. A lány már régebben is hallotta ezt a hangot, de akkor közben soha nem látta az Alakot.
Rebeka nem értette miért, de valamilyen okból kifolyólag teljesen megbízott az ismeretlen, arctalan emberben, amit csak ő lát.
- Te vagy a kiválasztott – egészen eddig monoton hangon beszélt az Alak, de most volt valami a hangjában. Egy érzés. Bizakodás - Te fogod megtörni az átkot.
- Én? – kérdezte Rebeka és felhúzta a szemöldökét – Kiválasztott? Egy átok megtörője? Nem tudom, hogy mitől ájultam el, vagy, hogy az orvosok milyen gyógyszert adtak nekem, amitől most 13 év után megszólalt, de nagyon jó cucc – nevetett Rebeka kínjában.
- Anasztázia, ez nem vicc! – mondta az Alak immár lesajnáló hangon.
- Nem tudom, miből gondolja ön is és tegnap az a fiú is, hogy Anasztázia vagyok, de a nevem Rebeka – háborodott fel a lány. A kínos nevetés hirtelen csapott át dühbe.
- Tudom, hogy Rebeka vagy. A neved Neráida Rebeka, Leggé városában élsz, július 22-én születtél, ma van a tizennyolcadik születésnapod. – itt megállt, mintha elismerést várna, azért mert mindezt tudta. -És te vagy a kiválasztott. – tette hozzá, miután Rebeka nem reagált a róla tartott ismeretterjesztőre.
- Hát persze. Eléggé régóta szemmel tart. Természetesen tudja ezeket a dolgokat. De ezeket az is tudja, aki felmegy egy közösségioldalra  – forgatta a szemét a lány – És milyen kiválasztott vagyok? Csak nem egy Anasztázia nevű nőre hasonlítok? – Rebeka hangja tele volt iróniával.
- Nagyon vicces – motyogta az Alak. – Talán azért is te vagy a kiválasztott. De évszázadok óta nem élt idáig semelyik kiválasztott se. A legtöbb lány még a segítségemmel is meghaltak pár héttel azután, hogy rá találtunk. Persze téged régóta figyelünk. Kísértetiesen hasonlítasz rá. Biztos vagyok benne, hogy az ősöd volt. – ekkor közelebb lépett hozzá és végig mérte a lányt. 
- Figyeltünk? – értetlenkedett a lány – Ki? Csak nem az, aki tegnap Anasztáziának szólított?
Az Alak némán bólintott.
- Ki az az Anasztázia? És ki volt az a fiú tegnap? Kit átkoztak meg? És miért? – buktak ki a lányból a kérdések a csönd után – de ami a legfontosabb: miért nekem kell megoldanom?
- Egy fiú lett megátkozva még pár száz évvel ezelőtt, mert egy lány öngyilkos lett miatta. A lány neve Anasztázia, valószínűleg egy ősöd. A fiú tegnapról az elátkozott gyermek, Ambrus volt. Arra sajnos nem adhatok magyarázatot, hogy miért pont neked kell. Ezt Ambrus döntötte el – felelte az Alak halálos nyugodtsággal. – Illetve megtudnám magyarázni, hogy miért te vagy a kiválasztott, de nem tartom valószínűnek, hogy elhinnéd. 
- És mi az átok? – érdeklődött Rebeka pár pillanattal később.
- Azt még nem kell tudnod. Mindent a maga idejében – a lány ugyan nem látta, de tudta, hogy az Alak most ördögin mosolyog.
- Hogy értette azt, hogy a kiválaszt… - Rebeka nem fejezhette be a kérdést, mert a szobába bejött az orvos és mögötte az anyja.
- Szervusz Rebeka. Én Giat Rafael vagyok, az orvosod. – mosolygott rá – Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs miért ájultál el. Nem mutattad kiszáradás jeleit, édesanyád mondta, hogy rendesen eszel. Nem vettél be előtte semmilyen gyógyszert? – mondta az orvos miközben a kezében lévő papírokat nézegette.
- Nem – felelte Rebeka és gondolkodott, hogy mi történhetett.
- Nem voltál rosszul? Nem ettél romlottat? Kaptál rendesen levegőt?  Nem volt körülötted túl nagy tömeg? - kérdezgette a lányt Dr. Giat.
- Nem, nem, igen és nem – válaszolt sorban a lány a kérdésekre.
- Akkor sajnos nem tudom. Minden esetre teljesen jól vagy a vizsgálatok szerint, úgyhogy este mehetsz is haza – mosolygott bíztatóan az orvos, aztán elköszönt és kiment a szobából.
Rebeka kérdőn nézett anyjára. Remélte, hogy ő is kimegy, hogy be tudja fejezni a beszélgetést az Alakkal, aki még mindig ott állt.
- Anya, nagyon fáradt vagyok – mondta Rebeka miután látta, hogy anyjának esze ágában sincs kimenni.
- Sajnálom, hogy így alakult a születésnapod. Majd bepótoljuk – mondta, adott egy puszit a homlokára és ő is elhagyta a szobát.
Miután becsukódott az ajtó Rebeka azonnal az Alakhoz fordult.
- Szóval, hogy értette, azt, hogy a kiválasztott lányok mind meghaltak? – kérdezhette meg végre a lány.
- A boszorkánynak, aki megátkozta az a célja, hogy az átok ne törjön meg. Tudja, hogy Ambrus egyedül nem képes megtörni, ezért az átok mellet kivetett egy búbájt is, hogy amint lesz egy kiválasztott annak az életére törjenek. A többi boszorkányt pedig megigézte, hogy segítsenek neki – magyarázta az Alak. Rebekának nagyon oda kellett figyelnie, hogy minden részletet össze tudjon rakni a többivel.
- Egy boszorkány meg tud igézni más boszorkányokat? – kérdezte Rebeka, de amint feltette a kérdést eszébe jutott valami – Egyáltalán élnek még boszorkányok? Azt hittem, 1713-ban kiűzték őket és a többi természetfeletti lényt az országból.
1713-ban Poté akkori királya, Miklós hatalomra jutása után szinte azonnal kiüldözte a misztikus lényeket az országból. Azokat a városokat, ahol a legtöbb lény élt felgyújtotta, nem számított hány embert is megöl a lényekkel együtt. Akik túlélték ma egy Párxé nevű városban élnek a határ mentén. Ők csak azért maradhattak ott, mert Miklós pár hónappal az üldözések befejezése előtt meghalt és az új király hagyta, hogy komoly adók ellenében Potén belül maradjanak. A várost hatalmas falakkal vették körbe és a nap minden percében őrök védik. Párxé-ben élők azóta is fizetnek a királynak és minden hónapban razziát tartanak náluk a katonák, hogy minden lénynek csak egy gyermeke lehessen. A többit megölik.
Rebeka sejtette, hogy sok lény még ma is bujkál Párxé falain kívül, de nem gondolta, hogy valaha is hallani fog róluk. Akik kint élnek kisebb falvakban vagy erdőkben húzzák meg magukat, olyan helyen ahol kevés az ember és a katona.
- Akkor ezek szerint még nem tűnt fel, de én is természetfeletti lény vagyok. Bennem még annyi emberi sincs, mint egy vámpírban, vérfarkasban vagy bármi másban – Rebeka ekkor butának érezte magát, de igaza volt az Alaknak. Ebbe még nem gondolt bele – Egyébként igen, egy boszorkány képes megigézni egy másikat. De ez nagyon ritka. Csak néhány boszorkány képes ilyenre.
Rebeka gondolkodott, hogy vajon melyik boszorkány olyan erős, hogy megigézzen egy másikat. 
- Salem. – mondta az Alak mintha olvasna Rebeka gondolataiban. – Biztos hallottál már Salem-ről és az ottani boszorkányokról. Híresek. És erősek – néma csend állt be a szobába.
Rebeka gondolkodott. Vajon a lények még most is velük élnek? Lehet, hogy a szomszédja egy vámpír, vagy az osztálytásra egy boszorkány. Az évszázadok során Párxé-ból biztos szöktek ki emberek. Bizonyos lényeknek nem kell, hogy mindkét szülejük tisztavérű lény legyen. Az ilyen DNS-ek lappanganak. Talán nemzedékekig elő sem jönnek. És vannak lények, amikké átváltoztathatnak.
- És engem meg akarnak ölni? – kérdezte végül a lány remegő hangon.
Nem akarta az életét kockáztatni egy fiúért, akit nem ismert. Inkább kiszállna, nem lenne kiválasztott és élné tovább a normális életét mindenféle természetfeletti lény és halálos támadások nélkül.
- Igen – felelte az Alak komoran.
Rebeka elgondolkodott és remélte, hogyha visszalép, akkor nem akar majd senki se az életére törni.
- És, ha én nem akarok kiválasztott lenni. Ha azt mondom, hogy hagyjanak békén és találnak más kiválasztottat, akkor mi lenne?
- Meghalnál – mondta az Alak még zordabban – A lények addig nem állnak le, amíg a szíved meg nem szűnik dobogni, vagy az átok meg nem törik. Ha kiszállsz, akkor többé nem segíthetek. Pár nap alatt meghalnál még akkor is, ha nem hagyod el az otthonodat.
A lány csak ült az ágyon. Nem tudta mit tegyen.
Ha kiszáll biztos, hogy meghal. Ha nem száll ki, de nem sikerül vagy Ambrus úgy látja, hogy alkalmatlan szintén meghal. De ha nem száll ki és sikerül, akkor életben marad.
Nincs választása. Élni akar.