A Hang

18

Neki döntötte a homlokát az ajtónak, és elhatározta, hogy holnap felhívja Lilit, és mivel ő a legjobb barátnője, elmond neki mindent. A vámpírokról, a tündérekről, az átokról, az Alakról és mindenről, ami a szülinapja óta történt vele, beszámol a lánynak. Tudta, hogy Lili hinni fog neki. Remélte.
- Hát meg jött a kis vámpírvadász hugicám. – ölelte át a vállát Dorián mosolyogva és behúzta a nappaliba. – Légyszi, a maradványait tűntesd el, mielőtt anya haza ér. – mutatott a hamura viccelődve, majd lehuppant a kanapéra és megpaskolta a mellette lévő helyet, jelezve Rebekának, hogy üljön le. – Mellesleg, nagyon büszke vagyok rád húgi. Nem gondoltam volna, hogy túl tudsz élni egy vámpír találkozást. Azt meg főleg nem, hogy el tudsz intézni egyet. – bólintott elismerően. – Látszik, hogy az én vérem vagy. – vigyorgott Dorián.
- Dorián. Vámpírok nem léteznek. – remélte Rebeka, hogy el tudja hitetni a bátyjával, hogy csak álmodik, vagy, hogy az egész csak egy vicc.
- Akkor, hogy lehet, hogy egy nagy adag hamu van a nappaliban és, hogy már legalább egy tucatot megöltem életem során? – húzta fel a szemöldökét. Rebekának tátva maradt a szája. – Mi olyan meglepő? – kérdezte Dorián komolyan.
- Hogy mit csináltál? – csukta be végre a száját a lány pár másodperccel később.
- Rebeka! Leggében élünk. Tényleg azt hitted, hogy az itt lakók nem tudnak a lényekről? Tényleg azt hiszed, hogy a vámpírok, a vérfarkasok, az alakváltók vagy a boszorkányok nem próbálják meg visszavenni a birodalmukat? Tényleg azt hiszed, hogy az összes lény belenyugodott abban, hogy egy kisvárosban kell élniük, ahol havonta irtják őket? – mutatott az ajtó irányába. – Nem Rebeka! Leggé nyüzsög a lényektől és vissza akarják foglalni az országukat. Mert igen húgi, ők előbb voltak itt és sokkal tovább lesznek, mint mi. – hagyott egy kis időt a lánynak, hogy felfogja a dolgokat.
- A katonaság vadászokat képez ki, hogy a városaikat védjék. – kezdte magyarázni Dorián. – Szét vagyunk szórva a városban. Ha az én területemre téved egy, akkor az másnapra halott, így nem tehetnek kárt egy emberben sem. Bár a boszorkányok nem is szoktak nagyon. Inkább a vámpírok és a vérfarkasok szeretnek öldökölni. De ők nagyon. Úgyhogy képzeld Rebeka, kicsit régebb óta tudok a lényekről, mint te. És egy kicsit többet. – fejezte be végül ujjával mutatva a kicsi jelzőt.
- Szóval, - kezdte Rebeka pár perc csend után. – te is egy vadász vagy? – Dorián csak bólintott. Újabb csend következett.
Rebeka elképesztően fáradt volt már, és nem akarta elhinni, hogy a bátyja már ki tudja mióta gyilkolja az olyanokat, mint ő. Gyilkolja őket és most mégis segítene néhánynak.
- Húgi, figyelj! – kezdett bele megint Dorián. Rebeka nem tudta, hogy képes lesz-e felfogni bármit is abból, amit most Dorián mondani akar. – Úgy egy órája megjelent az a valami.
- Az Alak. – segítette ki bátyját Rebeka.
- Még soha nem hallottam ilyen lényről, és ha hozzá akartam érni, eltűnt és felbukkant máshol. Elmagyarázta, hogy te vagy a kiválasztott, vagy mi és, hogy tündér vagy és szükséged van a segítségemre…
- Nem. – vágott közbe, és kezdett tiltakozni Rebeka. – Nem! Nem sodorhatlak téged is életveszélybe. Dorián, engem így is, úgy is meg akarnak ölni. És egyszerre ennyi lényt te sem tudsz megölni. És anyát sem tehetjük ki annak, hogy talán mindkét gyermekét elveszítse a férje után. Egyikünknek maradnia kell, és mivel nekem nincs választásom, ezért te maradsz itt. – hadarta Rebeka, tekintete kezdett elhomályosulni a könnyektől. Tudta mit kell tennie. Ha Dorián elfelejti, hogy Rebeka tündér és, hogy meg kell védenie, akkor itthon fog maradni, és segíteni fog az anyjának feldolgozni Rebeka esetleges halálát. Ez pedig nem kerül másba, csak egy pillantásba. Egy pillantásba és pár szóba.
Rebeka behunyta a szemét és vett pár mély levegőt.
- Rebeka, a húgom vagy. Megvédelek és veled leszek, bármi történjen. – fogta meg a húga kezét Dorián.
- De anyának nagyobb szüksége lesz rád, mint nekem. – suttogta még mindig csukott szemmel. – Sajnálom bátyó, nem tehetek mást. – Rebeka kinyitotta a szemét, és egyenesen belenézett Dorián világosbarna szemébe. Mélyen belefúrta a tekintetét és koncentrált. Dorián arcáról eltűnt minden érzelem, és csak ült Rebeka mellett, bambán és az utasításokat várta. – Felejtsd el, hogy tündér vagyok! – mondta elcsukló hangon. – Felejtsd el az Alakot, és azt, hogy beszélt veled! Felejtsd el, hogy ma megöltem egy vámpírt! Felejtsd el az átkot! Felejts el mindent, amit az Alak mesélt neked! És ha eljön az idő, segíts anyának is elfelejteni engem! Segítsd, hogy kibírja lánya elvesztését! – nem bírta tovább visszatartani könnyeit, így azok patakokban hullottak le arcáról. – És soha ne hagyd el! Minden erőddel védd meg! – Rebeka pontosan tudta, hogy csak akkor garantálhatja családja biztonságát, ha elmegy ebből a házból. Ha elmegy és soha nem tér vissza. – Mondd meg neki, hogy nagyon szeretem! Mondd meg neki, hogy elmegyek világot járni, hogy azt teszem, amit mindig is akartam! Segíts neki, hogy idővel tovább tudjon lépni! És éljetek! Éljetek biztonságban! Nélkülem! És kérlek bátyó, soha ne felejtsd el, hogy mennyire szeretlek!
Rebeka adott egy puszit bátyja homlokára, majd felszaladt a szobájába. Fent fogott egy táskát, beledobált pár ruhát, képeket a családjáról és a barátairól, valamint a legszükségesebb dolgokat, majd lement. Gyorsan feltakarította a hamut, mielőtt Dorián feleszmélt volna az igézésből. Pont, amikor a kukába szórta a vámpírmaradványokat ébredt fel a bátyja.
- Miért ilyen későn indulsz? – kérdezte lehangolva Dorián az előszobában, amikor Rebeka már a cipőjét húzta.
- Mert van egy éjjeli vonat, ami reggelre ér Vasilioba. – hazudta gyorsan Rebeka. Fogalma sem volt arról, hogy tényleg van-e olyan vonat, ami éjjel megy a fővárosba, de remélte, hogy Dorián nem akarja megnézni a menetrendet.
- Akkor elviszlek az állomásig. – ajánlotta fel és már indult is a kocsikulcsért.
- Nem kell. Ha ki vinnél, nagyon sok időm lenne még az állomáson.
- Akkor elkísérlek. – nyúlt a kabátjáért a fiú.
- Bátyó. Ne hülyéskedj. Tök késő van és látszik, hogy fáradt vagy. – nézett fel rá Rebeka. Dorián arca valóban megviselt volt, bár Rebeka nem tudta eldönteni, hogy valóba a fáradságnak tudható be, vagy a sok felejtésnek.
- Egyáltalán honnan jött az ötlet, hogy elutazol? Nekem nem is említetted. – hajtotta le a fejét szomorúan.
- Ma jött rám az ihlet. – vonta meg a vállát. – Van elég pénzem hozzá, és mindig is körbe akartam nézni a világban. Elhagyni Leggét, más tájakra menni, más kultúrát megismerni.
- Nagyon vigyázz magadra húgi! – ölelte át Dorián Rebekát. – És küldj képeslapokat, hogy irigykedhessünk rád! – nevetett fel.
- Mindenképp. – fúrta bele arcát Dorián mellkasába és mélyen beszívta az illatát. Talán most látta őt utoljára. Nagyon bántotta, hogy az anyjától nem köszönhetett el, de még napokig nem jön haza az üzletiútról, és addigra újabb lények törhetnek Rebeka életére, arról nem is beszélve, hogy az Alak megint megjelenne Doriánnak és Rebekának megint törölnie kéne az emlékezetét. És ha itt lenne az anyja, lehet, hogy Rebekának nem lenne ereje elmenni. – Te is vigyázz magadra! És anyára is!
- Nagyon szeretlek húgi!
- Nagyon szeretlek bátyó!
Azzal kibontakoztak az ölelésből, Rebeka felhúzta a dzsekijét, felkapta a táskáját és kilépett az ajtón. Elindult az állomás irányába, de nem nézett hátra. Legördült egy könnycsepp az arcán, és szaporábbra vette lépteit. Ha hátra néz a bátyjára, visszafordulna, és nem menne el. De ezt nem tehette. El kellett mennie.