A Hang

38

- De Gergő és Ambrus bízik benned. Elhiszik, hogy te vagy a kiválasztott. – az Alak megint várt, de semmi.
- Ahogy én is bízok benned. – hallotta a Hangot Rebeka a fejében.
Ha ő az, ha tényleg Rebeka a kiválasztott, akkor meg kellett tennie. Nem hagyhatta, hogy még több ártatlan félvér, vagy valamilyen lény meghaljon, csak azért, mert ő megijedt. A dédmamája félt, és belehalt. Rebeka is fél, de ő erősebb, mint az ősei. Őt nem béníthatja le a félelem.
- Irány Párxé. – mondta végül Rebeka ódzkodva.
Pár perc gyaloglás után elérték Párxé falait. A hatalmas, öt méter magas kőfal teljesen körbe vette a falut, bejutni a fából készült kapun keresztül lehetett. A kapu előtt megálltak és várták, hogy felhúzzák előttük.
- Csak a lány jöhet be. – kiabált le a falról egy fekete, hosszú hajú férfi. A hangja mély volt és érdes. Vérfarkas.
- Kizárt. – kiabált vissza Gergő fejét rázva. – Vagy mind megyünk, vagy senki.
- Csak a lány. – szólt le újra a férfi.
- Nem fog beengedni. – lépett Rebeka mellé az Alak. – Vagy egyedül mész be, vagy itt maradunk. – hangja feszült volt. Nem számított rá, hogy nem fogják beengedni őket Párxéba.
- Talán csak egy kis meggyőzés kell. – nézett fel a lány egy gonosz mosoly kíséretében. – Fothia. – szólította halkan. Fél pillanattal később a sárkány puhán földet ért, fejét Rebeka mellé hajtotta és várta a dicséretet, valamit a következő utasítást.
- Csak a lány! – kiabált újra a várfalról a vérfarkas makacsul.
- Repüljünk át felette. – fordult Gergő hátra Rebekához. – Az Alak és Ambrus nélkülünk is oda tudnak menni, elvégre csak megjelennek, mi meg átrepülünk Fothián. – magyarázta Gergő.
Rebeka bólintott, majd a sárkányt simogatva felült a hátára, pontosabban a nyakára, a mellső lába elé. Gergő épp felszállt volna, amikor a teremtmény ellépett tőle.
- Fothia. – nézett rá Gergő, majd újra megpróbált felülni, de a sárkány megint arrébb lépett. – Ne szórakozz már velem. – nézett rá kérlelve, mire Fothia még egy lépéssel eltávolodott tőle.
- Talán mégsem barátkoztatok össze annyira, miközben aludtam. – mondta csipkelődve Rebeka, mire Gergő csak egy gúnyos mosollyal válaszolt. – Kinyitatom a kaput. – jelentette ki, majd megkapaszkodott Fothia egyik nagyobb tüskéjében.
- Lehetőleg ne ess le, kislány. – javasolta Gergő aggódva, mire Rebeka csak bólintott.
Érezte, ahogy Fothia kitárja a szárnyait Rebeka háta mögött. Mikor felállt hátsó lábaira, Rebekának erősebben kellett kapaszkodnia, hogy ne essen le, majd Fothia elrugaszkodott és felszállt Rebekával az égbe.
Ha Rebeka Meszán lovagolva szabadnak érezte magát, akkor Fothián való repülést nem tudta mihez hasonlítani. Fothia csak repült fölfelé a felhők közé, míg el nem érték azokat. A szél beletépett a lány vörös hajába, mégis simogatta a bőrét. Fothia repült fent pár kört, amíg Rebeka kiélvezte a pillanatot, az érzést és a felhők, az égbolt és a Nap találkozásának gyönyörű látványát, aztán elkezdett ereszkedni. Mint a vadászpilóták a dugóhúzó trükkben, úgy forgott Fothia függőlegesen zuhanva. Rebekának erősen kellett kapaszkodnia, hogy ne zuhanjon le.
Aztán Fothia leszállt a várfal tetején, a vérfarkassal szemben. Rebeka kihúzta magát a sárkányon ülve, majd a férfira nézett.
- Nyisd ki a kaput! – parancsolta egy gyilkos pillantás kíséretében.
- Illetéktelenek nem jöhetnek be. – jelentette ki a vérfarkas, állva Rebeka égető pillantását.
Ekkor Rebeka a földút felé irányította Fothia fejét, aki mintha olvasott volna a lány gondolataiban, egy lángcsóvát fújt ki.
- Nyisd ki a kaput, vagy az egész falut felperzselem Örök-völggyel együtt. – mondta halk nyugodt, de magabiztos és erőteljes hangon.
A vérfarkas nem tehetett mást.  Párxé és Örök-völgy védelmének érdekében ki kellett nyitnia a kaput. Fothia elrugaszkodott, majd leszállt Gergőék mellett és hagyta, hogy gazdája lecsússzon a hátáról.
- Szép volt. – bólintott az Alak elismerően. – Bár nem volt hozzád méltó megoldás. – tette hozzá kissé lenéző hangon.
- Én is az igézésre számítottam. – csatlakozott csalódottan Ambrus. – Sokkal elegánsabb lett volna tőled.
Rebeka az Alakra és Ambrusra nézett. Már teljesen elvesztette önmagát és ezt szóvá is tették neki. Hatalma és ereje lett Rebekának, amit kihasznált. Megfélemlítésre, célja elérésére használta és még gyilkolni is képes lett volna. A régi Rebeka, az a Rebeka, aki hetekkel ezelőtt volt, nem ezt tette volna. Ő talált volna más megoldást az eszével és anélkül, hogy bárkit fenyegetni vagy bántani kelljen. De ez a Rebeka, ez az új Rebeka felhasználta az erejét és a lényt, ami engedelmeskedik neki, és képes lett volna több tucat természetfeletti lényt megölni, azért, hogy megtörjön egy átkot, amihez csak azért van köze, mert rossz vérvonalba született. Mert Rebeka szerint ez nem volt más, mint pech. Pech, mert csak Anasztázia rokona találhatja meg a sírt. Pech, mert Rebeka ebbe a vérvonalba született bele. Pech, amiért Ambrus felelt. Mert ő hagyta meghalni Anasztáziát. Ő ölte meg Anasztáziát.
- Fothia maradjon mellettünk, ha bármi baj lenne. – zökkentette ki Gergő Rebekát a gondolataiból. A fiú aggódva nézett Rebekára. Minden gondolatát hallotta és biztos volt benne, hogy Rebeka bosszúból meg fogja ölni Ambrust, amint az újra ember lesz. És nem fogja tudni megállítani.
Rebeka bólintott, majd elindult be a kapun, nyomában a sárkánnyal, Gergővel, az Alakkal és Ambrussal, fejében pedig rosszabbnál rosszabb gondolatokkal.
A lények csendben nézték végig, ahogy Anasztázia hasonmása végig megy Párxén. Eszter akárhogy is üvöltött a fejükben, a sárkányt látva inkább távol maradtak a lánytól. Akármekkora dicsőséget is nyertek volna, az életét egyetlen természetfeletti sem kockáztatta.
A falu végén egy újabb kapu zárta el Párxét a külvilágtól, de ezt már azonnal kinyitották előttük. Rebeka vissza se nézett Párxéra, csak ment tovább Örök-völgy felé. Azt remélte, ha megtöri az átkot, a régi Rebeka visszatér, és ez az új kiválasztott tündérlány, aki a helyébe lépett, eltűnik.