¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Egész reggel hívogattak anyámék. Nem értettem mi ennyire sürgős, hogy percenként kelljen hívogatni. Milától egyenesen haza indultam.
- Na végre. Beszélnünk kell! - állt elő apám.
- Muszáj ezt most?! Hagyjuk a fejmosást, értettem, felfogtam.
- Nem erről van szó. - jött ki anyám is - Ülj le fiam!
- Tegnap délelőtt kiderült valami, de nem akartunk felzaklatni, míg nem győződünk meg a biztosságáról.
- Miről beszéltek?
- Az a baleset ...
- Ne,ne kezdjétek megint ezt! - fojtottam belé a szót.
- Ez most nem az, amire gondolsz fiam.
- Akkor mégis mi? Nem azt akartátok, mondani, hogy nem tanulok belőle?! Mert megittam pár pohárral és megütött. Atya világ!
Kiakadtam. Hiszen mindig ez van, ezzel hozakodnak elő mikor ilyen történik, néhány havonta egyszer.
- Nem erről van szó! A balesetben Mila anyja és nővére haltak meg. Abban a balesetben amit sajnos te okoztál!
- Mi van?! Ezt ugye csak kitaláltátok?! - nem hittem a fülemnek.
- Sajnos nem. Végig néztünk minden iratot, minden egyezik. Kétségtelen.
Felrohantam a szobámba, gondolatok ezre lepte el a fejem. Egyszerűen lehetetlen.
Miért pont most derült ki, miért nem előbb. Miért kellett ennek pont így lennie?!
Szétzúztam a szobám, mégsem sikerült lehiggadnom. Felkaptam az edző cuccom és elindultam a terembe.
- Hova mész?! Így ne vezess! - jött anyám utánam, de addigra már a kocsit indítottam.
Két órás edzést toltam végig, a felgyülemlett feszültség egy része távozott belőlem, még kocsikáztam egy ideig mielőtt haza mentem volna.
Mila írt, hogy nem értek haza az apjáék,nem tudtam válaszolni. Nem tudhatja meg, hogy én okoztam, még nem. Fürdés után a szobámba zárkóztam, egész hétvégén nem beszéltem senkivel.
Hétfő reggel nehezen keltem, nem akartam iskolába menni, de ha hiányzom a próbáról kellemetlen helyzetbe hozom Milát. Ezt nem akartam.
- Istenem végre! - szaladt felém az iskola kapujánál - Miért nem írtál?! Aggódtam!
- Nem történt semmi, csak anyámék kiakadtak a bulin történtek miatt.
- Ne tűnj el többé! - ölelt át.
Az órák nagyon lassan teltek el, a próbát mindig élvezem. Mila lelkesedése feldob.
- Haza vihetlek? - kérdeztem kiérve.
- Az apám kocsija...megint rendezvény. - motyogta csalódottan.
- Menj, ne várasd meg. Beszélünk. - puszit adtam az arcára, majd elindultam haza.
Denis épp nálunk járt. Nem szólt, csak ült és nézett maga elé. Gondolom anyámék beszámoltak neki. Nehogy bárki lemaradjon a szenzációról.
A hét hamar eltelt, Melissa egész héten egy bulira csalt minket, Mila beadta a derekát, nekem viszont semmi kedvem nincs hozzá.
- Menj nyugodtan, érezd jól magad baby.
- Örülnék ha jönnél.
- Mel vigyázz rá! Rendben? - néztem a lányra.
- Igen. Természetes.
Ezekkel a mondatokkal engedtem útnak őket. Elmentem edzeni, aztán haza.
- Gyere egyél fiam. - szólt rögtön anyám.
- Nem vagyok éhes! - rongyoltam a szobámba.
Egész nap ki sem tettem a lábam. Denis hívott kétszer,hogy menjek át, nem sokkal utána Natasa is.
- Te még mindig itt vagy?! A bátyád nem véletlen hívott! Menj már! - nyitott be anyám.
- Hát ezt nem hiszem el! Mi olyan fontos lassan negyed háromkor?!
- Csak menj!
Idegesen kaptam fel a kocsikulcsot. Elképzelni nem tudom mi olyan fontos.
Hatalmas csikorgással álltam meg a ház előtt. Denis már lent volt.
- Na végre! A mennyasszony ide ért.
- Ezért jöttem ide?!
- Mila fent van.
- Mi? Ő bulizni ment Melissaval.
- Natasa egy bárban találta, teljesen kiütötte magát, nem volt vele az a lány. Két srác ült ott, elég gyanúsan viselkedtek.
Felrohantam.
- Shhh! Alszik!
- Köszönöm, hogy idehoztad! - öleltem meg.
Halkan bementem a szobába, Mila ott feküdt.
- Nem lesz baj, csak pihennie kell. Gondoltam tudni akarod.
Kimentek. Én befeküdtem mellé, csak figyeltem, ahogy alszik.
