Somának igaza volt, agyaltam. Szinte egész éjjel. Mindenen. Tovább tanulás, munka.
Reggel korán elmentem, úgy éreztem szükségem van egy kis szellőztetésre ezért futni mentem a parkba. A szívem nem arra húzott. Mire észbe kaptam már a temető kapujában voltam.
Nagyon rég jártam kint. Szégyelltem magam miatta.
Került ki pad. Közel a sírhoz. Ott ülve néztem ki a fejemből. Hallgatva a szél zúgását, a madarak dalát.
Gondolkodtam az elmúlt időn. Hogy Soma mennyi űrt tölt ki a szívemben. Neki köszönhetően tudok boldog lenni.
Ziláltan állt meg mellettem. Futhatott.
- Baby! - fujtatott - Mindenütt kerestelek. - ölelt magához.
- Semmi bajom. Csak futni akartam. Végül itt kötöttem ki. - próbáltam megnyugtatni - Olyan régen voltam itt.
- Bármikor kijöhetsz, el is kísérlek ha úgy szeretnéd. Elkísérlek bárhova. - vett mély levegőt - Tudod sokat gondolkodtam...rajtunk. A jövőnkön.
- Igen?
- Döntésre jutottam.
Egy kicsit ijesztő volt.
- Veled szeretnék élni életem végéig. Szeretném itt...édesanyád és nővéred emléke előtt megkérdezni, hogy lennél e a feleségem? - térdelt le előttem.
Könnyeim lassan végig folytak arcomon amint ráeszméltem, hogy ez a valóság heves bólogatásba kezdtem.
- Igen! Igen, igen, igen!
Felkapva pörgetett meg.
- A világ legboldogabb emberévé tettél. - csókolt meg.
Igen, tudom. Nem a legromantikusabb egy temetőben való lánykérés én azonban mégis örültem, hogy mindez itt ezen a helyen történt meg.
ESTÁS LEYENDO
VágyÁlom
Romance" ... a komódhoz ugorva füléhez kapja majd a mosoly, ami eddig az arcán volt lefagyott. Hirtelen aggódó, fájdalmas tekintet vette át a helyét. ... "