VágyÁlom

22.

Az osztály felsorakozott, lányok a parkett egyik sarkához, fiúk a másikhoz, majd innen vonulunk be szemben egymással. Ennek a felállásnak köszönhetően nem látott Soma egészen addig míg felkonferálás után el nem indultam vele szemben. Tekintete keresett, megakadt rajtam. Szemei csillogtak, mosolyogva nézett rám. Az a mosoly ami hevesebb dobogásra készteti a szívem.

- Fekete Soma és Zeinsah Mila. - Denis ujjongva fogadott minket, ahogy elhangzott a nevünk.

- Bámulatosan gyönyörű vagy! - súgta a fülembe, mikor felvettük a kezdő állást.

- Köszönöm.

A zene indulása valamilyen megnyugvást hozott, elszállt a félelmem, az aggodalmam és nem érdekelt, hogy az apám vajon lát e a sorok közül. Azt akartam, hogy az ő szülei büszkék legyenek rá.

A tánc felénél elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amit minden próbán kihagytam. Az emelések. A koreográfiát ránk építették, ezen a részen mondhatni rólunk szól az a néhány perc.

- Ne haragudj! - súgta, majd vissza számolva kiemelt.

Csak őt néztem, a szemét, a mosolyát, ha félre néztem volna biztosan leesek, ezzel elrontva mindent. Féltem, de erősen tartott, éreztem, hogy biztos kezekben tart.

A tapsvihar ami nekünk szólt elégedett mosolygásra késztetett. Hihetetlenül boldog voltam, hogy megcsináltuk, úgy ahogy azt tervezték.

- Tudtam, hogy menni fog! - pörgetett meg - A legeslegjobb voltál!

- Jó vezetőm volt. - hajoltunk meg - Köszönöm.

A levonulás után ugyan úgy két sarokba történt, hátul mindenki a családtagjai körében ünnepelte a sikeres táncot. Csak én indultam az öltözőnk felé. A terv az volt, hogy miután vissza vettem az utcai ruhám fogom magam és haza megyek. Beültem a terem közepére. Nem tudom mit vártam, de csak ültem, nézve magam elé.

- Bejöhetek? - dugta be a fejét Soma.

- Persze, nyugodtan.

- Minden oké? - guggolt le előttem.

- Yes. Be happy.

- Engem akarsz becsapni?! - emelte magára a tekintetem - Ismerlek. Jobban, mint saját magam.

- Anyád képeket akar! - rontott be Denis.

- Oké, mond meg várjon még! - intett, hogy most menjen ki.

- Felejtsd el! Ne molesztáld! Mila? Minden rendben? Kiüssem? - közelebb jött.

- Nee. Semmi baj, mi csak beszélgetünk. - vágtam rá.

Egy percig sem bántam, hogy mellettem van.

- Denis! Miért ülsz a nyakukon folyton?! Hagyd őket kicsit békén! - húzta kifelé Natasa.

Újra magunk maradtunk.

- Menjünk. Anyukád képeket szeretne. - keltem fel.

- Állj csak meg! - karolta át a derekam ezzel vissza húzva - Nem fejeztük be a dolgot.

- Tudod, hogy mi van. - nyitottam ki az ajtót.

- Tudok opciókat, de nem tudom, melyik van most ... Baby.

Keze az ajtót támasztotta előttem.

- Élet! Induljunk.

Ahogy ezt kimondtam Soma össze kulcsolta az ujjainkat és elindult velem a folyosón. Zakatolt a fejemben millió gondolat, mégsem engedtem el a kezét.