VágyÁlom

27.

Apám megjelent a kórházban, előadta az aggódó édesapát, majd mikor közöltem vele a véleményem megvádolta Somát, hogy tele beszélte a fejem.

Egy pillanat alatt kitette, csukott ajtónál is hallottam, ahogy beolvas neki. Egyedül tért vissza a szobába.

- Talán felfogja. - lépett az ágy mellé.

- A mobilod. Többször csörgött.

- Anyámék. - mondta miután magához vette a telefont - Visszahívom, csak egy perc.

Kiment míg lebonyolította a hívást.

- Itt is vagyok. Bejönnek. - nyomott egy puszit a homlokomra - Nem kérsz semmit? Inni, enni? Bármit.

- Csak maradj itt. - erőtlen hangom alig volt hallható.

- Pihenj kicsit. Én nem megyek el mellőled.

Ahogy kimondta elaludtam.

...

Órák múlva mikor felébredtem ő még mindig ott ült, mellette halkan a szülei beszélgettek.

- Felébredt! - lépett közelebb Melinda - Hogy vagy drágám? Fáj valamid?

- Jobban, köszönöm. Egy kicsit, de nem vészes.

- Szólok az orvosnak, hozzanak fájdalomcsillapítót. - ugrott fel a székből Soma.

Nem sokkal később az orvossal együtt tért vissza.

Holnap ha az eredményeim engedik haza mehetek. Soma azonnal felajánlotta , hogy haza visz, és ápol. Ugyanis szigorú pihenésre ítéltek.

- Legalább ezen a héten ne menjen iskolába. Azután testnevelés alól felmentem, az állapotától függően mehet.

- Úgy lesz, ahogy mondja.

- Vigyázunk rá! - tették hozzá Melindáék.

Az orvos kiment, mi váltottunk néhány szót, mikor Soma apukája felkelt.

- Ideje haza mennünk. Te meg pihenj szépen!

- Én maradok, menjetek csak. - állt fel mellőlem Soma.

- Öltönyben, ittasan ... - apja szigorú tekintettel meredt rá.

- Menj. Pihenned kell. Később majd vissza jössz.

- Nem! Én maradok.

- Legalább fürdeni, meg átöltözni gyere haza. - kérlelte az anyja.

Beadta a derekát, elköszöntek majd magamra hagytak.