VágyÁlom

1.

Miután apu elviharzott munkába ledobtam az álcázott iskolába készülő, okos lány képét majd átmentem a szemközti virágboltba.

- Neked nem iskolában kellene lenned?

- Nincs első órám. - vágtam rá rögtön a már jól bevált szöveget.

- Értem. ... Parancsolj. - adta a kezembe az elkészült csokrokat.

- Köszönöm. Viszlát.

Sietve hagytam el az üzletet. A nő képes rá, hogy felhívja a fiát, aki történetesen az osztálytársam. Kiérve pötyögtem Somának egy SMS-t, hogy fedezzen.

Soma ebben az évben került az osztályba mégis különös bizalom alakult ki. Bármiről beszélhetek vele.

Fura nem igaz? Szinte idegen, mégis mindenben megértő és segítőkész. Ő az, aki ha megkérdezi mi van velem, hogy vagyok  nem csak megvárja a választ, de érdekli is.

A temetőbe érve meglepve néztem a sírra. Virág volt rajta. Eddig nem volt itt rajtunk kívül senki. Nem foglalkoztam vele különösen, elhelyeztem mellé az általam hozott virágokat is, majd ahogy szoktam elmeséltem minden velem történt dolgot. Nem hallják, nem adhatnak tanácsot mégis könnyebb nekem.
Apuval nem beszélem meg a dolgaim mint régen. Eltávolodtunk, mondhatni nem is beszelünk.

Mire az események vége felé jártam már zokogva motyogtam. Magam sem értettem volna mit mondok, de kiadtam magamból.

- Shh. - simított végig a hátamon.

Ijedtemben felugrottam.

- Csak én vagyok. - húzott ölelésbe Soma.

- Mi a fenét keresel itt!? - karoltam át szipogva.

- Azt hiszem nincs első órám. - próbált vicces lenni - Jó ... gondoltam nem árt ha valaki van melletted ezen a napon.

- Nem kell őrizz engem. - ellépve törölgettem a szemeim, aminek köszönhetően elkentem a sminkem.

- Most nagyon jól nézel ki.

- Pont nem érdekel. - rogytam le a fűbe újra zokogva.

A fájdalom belém hasított. A tudat, hogy nincs családom.

- Gyere. Menjünk. Az eső is szakad.  - erős karjai tollpiheként kaptak fel.

- Nem akarok! Hagyj. - erőtlenül hadonásztam, persze esélyem sem volt ellene.

- Mila! Megint belázasodsz! - emelte meg a hangját miközben letett.

- Engedj el!

- Biztos nem! Gyere csak velem.

Azzal a lendülettel átkarolta a derekam majd elindult kifelé, húzva magával engem is.

- Miért nem hagysz?! Csak ott akarok lenni! - lépkedtem mellette még mindig sírva.

- Shh. Nyugodj meg.

Annyira kimerített a sírás, jártányi erőm nem maradt. A karjaiban vitt ki egészen a kocsiig.

_____________________________

Fogalmam sincs mennyi idő telt el. ... Egy nagyobb férfi pólóban feküdtem, teljesen idegen szobában.

Ennyire nem lehettem ki?! Kihasználta volna az állapotom!? Nem ... Nem ismerhettem ennyire félre!

Kérdések hada zúgott a fejemben. Az ajtó lassan nyitódni kezdett. Soma először csak benézett, majd miután látta, hogy ébren vagyok be is jött.

- Hol vannak a ruháim!? - tört ki belőlem hisztérikusan.

- Nyugi. Épp a szárítóban. Fél óra és vissza kapod. - lépett az ágyhoz - Mutasd. Lázas vagy még?

- Nee! Hagyj! Haza akarok menni! - túlzottan is az eszméim hatása alá kerültem.

- Ha szárazak lesznek a ruháid elviszlek.

- Haza találok! - vágtam vissza azonnal,aztán leesett, hogy igazából azt sem tudom hol vagyok.

- Itt a tea, itasd meg ... - akadt el a szava ahogy belépett az idősebb férfi - Öhm ... Szia.

Jézusom!! Ketten!?

- Ő a bátyám, Denis. Az ő lakásán vagyunk most.

- Mila, szia. - fogadtam el a bemutatást.

- A rémület elűzésére. - nyújtotta át a bögrét - Natasa készítette.

- Köszönöm. - suttogtam magamhoz véve a gőzölgő italt.

- Legyetek már csendben! Had pihenjen. - jött be egy szőke göndör hajú lány.

- Felébredt. - nézett rá Denis mosolyogva.

- Gondoltam, hogy felébresztettétek. Te is nem tudtál kint várni!  - szúrta le Somát.

- Magamtól ébredtem fel. - kortyoltam egyet a teámba.

- Lejárt a szárító, behozom a ruháid.

Natasa nem sokkal később kezében a ruháimmal tért vissza.

- Na akkor ti menjetek ki. - utasította a fiúkat.

Miután ők kimentek vártam. Elég szégyenlős vagyok, a barátaim előtt sem öltözöm át.

- Kimegyek. Öltözz nyugodtan. A fürdő ott van. Bármit használhatsz. - mutatott a sarokban lévő ajtóra.