A Medál [Larry Stylinson]

12.

-Szóval... - kezdte és sóhajtott egyet. - Mint már mondtam, annak a medálnak köszönhetően látsz engem. És azt is mondtam, hogy nehezen fogsz hinni nekem, de ez az igazság, Louis. - mondta. - Először én is azt hittem marhaság az egész, mint valami tündérmese, de láss csodát meghaltam, mégis itt vagyok. - tárta szét karjait.

-De...miről van szó pontosan? - kérdeztem. Ismét sóhajtott.

-Az a nyaklánc eredetileg nem az enyém volt. Kaptam valakitől. Egy...varázslótól.

Félbe akartam szakítani, hogy mégis mekkora hülyeség lehet ez már, de inkább csendben maradtam és hallgattam. Muszáj végighallgatnom. Megérdemli.

Harry hirtelen a távolba meredt pár másodpercre, majd egy fejrázás után kifújta a levegőt és sokkal határozottabban folytatta:

-Ajándékba kaptam tőle mikor egyszer segítettem neki. - magyarázta. - Már akkor elmondta, hogy ez nem egy átlagos nyaklánc. A rajta csüngő medálkő egy olyan varázserővel bír, ami félig visszahozza a halottat az élők közé vagy valami ilyesmi. Nem igazán értettem miről beszél, ezért azt mondta, hogy válasszak ki majd valakit, akinek oda fogom adni azt a nyakláncot, mert csak vele fogok tudni kommunikálni. Illetve rajta keresztül más emberekkel. - mesélte. - Azt is elmondta, hogy lehetőleg minél hamarabb válasszam ki azt a bizonyos személyt, mert úgy érzi hamarosan szükségem lesz rá.

-Ezek szerint.. - szólaltam meg, mire Harry bólintott egyet.

-Igen. - mondta. - Kiválasztottalak.

-De...miért engem? Nem is ismersz.. - néztem rá értetlenül.

-Így igaz. - helyeselt. - Nem is tudtam kit válasszak ki, akinek majd oda adhatom a nyakláncot, aztán egy nap megláttalak az utcán. Egyből feltűnt, hogy bár sulis táska van a hátadon, mégsem olyan tizenévesi seggfej vagy, mint ahogy szoktak mostanában a srácok lenni. - na igen. Az nem az én stílusom. - Ezért elkezdtelek követni. - felkaptam a fejem, mire Harry védekezően emelte fel kezeit feje mellé. - Ne gondolj hülyeségekre, nem követtelek a nap huszonnégy órájában, csak akkor mikor elkaptalak néha az utcán, suli után. Plusz azt se tudtam hol laksz, mert nem akartam ennyire messzire menni. Csak messziről figyeltelek néha, hogy biztos legyek abban, hogy neked adom majd a medált. Amióta megkaptam a varázslótól a nyakláncot, azóta hordtam a nyakamban egészen addig, amíg oda nem adtam neked. Persze nem hittem még akkor sem ebben az egészben, viszont a nyaklánc hozzámkerülése után rá pár hónapra megtörtént az, amit a varázsló mondott. Szükségem volt rá. Téged akkor pár héttel azelőtt választottalak ki, mikor pedig megsérültem nem tagadom, eléggé beszartam, hogy most hol a fenébe foglak megtalálni, hogy odaadhassam a nyakláncot. De úgy tűnik szerencsém volt azon az estén, mert pont velem szembe sétáltál. - mosolyodott el halványan. - Mikor pedig meghaltam minden elsötétült körülöttem. Azt hittem elájultam, mert egy idő után kinyitottam a szemeimet és nem feküdtem, hanem álltam egy kórházi szoba kellős közepén. Hallottam az orvosokat ahogy beszélnek egymáshoz, ezért a hangok irányába fordultam és akkor láttam meg a kórházi ágyon magamat. A testemet. - mondta és beharapta alsó ajkát. - Nagyon furcsa volt kívülről látni magam, mert nem éreztem semmi fájdalmat, sőt. Nagyon is jól voltam, a gépezetek mégis egyenes csíkot mutattak. Aztán eszembe jutott a varázsló és akkor jöttem rá, hogy talán igaza lehet, ezért azonnal kirohantam a kórházból, hogy utánad menjek. Viszont nem tudtam merre laksz, ezért kénytelen voltam az utcákat járni reggelig míg el nem indulsz suliba és azután majd haza kövesselek, hogy megtudjam merre van az otthonod. Ami még érdekes volt az az, hogy nem fáztam hajnalok hajnalán és melegem sem volt ha bementem egy étterembe vagy egy melegebb helységbe. Nem érzékelek semmit szerintem. Hőmérsékletet legalábbis biztosan nem.