A Medál [Larry Stylinson]

61.

Szerda van.
A matek óra kellős közepén vagyunk, mindenki némán másolja a táblára felírt gyakorlatot, ahogy én is, szótlanul firkantom le a számokat és...Harry mellettem van.

Miután aznap este megbeszéltük a dolgokat, szinte semmi nem változott kettőnk között. Ugyanúgy együtt keltünk, együtt reggeliztünk, aztán egyedül mentem el dolgozni, viszont már nem egy üres ház fogadott mikor hazaértem. Pár nap alvatlanság után végre újra kipihenten ébredtem, szombat délután pedig a stúdióba is elmentem, ahol végre sikerült Rose-val gyakorolni az éneklést.
Az egész hétvégénk így telt el. Végre újra közösen csináltuk azokat a dolgokat, amiket eddig csináltunk. Vasárnap pedig valóban újra elmentünk abba a bizonyos parkba, Harry szülinapja alkalmából. Sétáltunk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Azonban valami mégsem volt ugyanaz.

Hiába volt a közös séta, hiába néztünk újra együtt filmeket, hiába ebédeltünk együtt, valami mégis nem volt olyan, mint azelőtt volt...
Harry nem ért hozzám. A nap folyamán a lehető legkevesebbet próbált megérinteni. Nem túrt bele a kócos tincseimbe, nem ölelt át, nem ért hozzám a nap minden részében. Az éjjelen kívül nem mert annyira közel állni hozzám. Csak lefekvéskor volt az, hogy magához húzott és átölelt. Csak olyankor éreztem őt igazán, de amint másnap lett, megint eltávolodott tőlem.
Ezen kívül már nem úgy viselkedett, mint az előtt. Sokat viccelődött most is, igen, azonban egy olyan megjegyzést sem tett, amivel sikeresen zavarba tudna hozni engem. Fura érzés volt...
Az, hogy már nem voltak jelen azok a piszkálódások, és egyszer sem volt olyan közel hozzám, hogy zavarba hozzon, valahogy...

Kezdtem egyre jobban azt érezni, hogy az akkor történtekkel valamit elrontottam azon az estén közöttünk. Valamit, ami az előtt nagyon fontos volt mindkettőnk számára...És nagyon sokat is jelentett...
Azon a bizonyos estén elvettem egy olyan dolgot a barátságunkból, amit soha nem fogok tudni visszaadni. Az elmúlt napokban a kettőnk között keletkezett feszült csendet pedig saját magamnak köszönhetem...

A matek tanár hosszasan magyarázta a táblára felírt gyakorlatot, mire Harryre pillantottam. A göndör a falnak támaszkodva, összefont karokkal a mellkasa előtt figyelte a tábla előtt álldogáló idős nőt. Zöldjei unalmasan pillantottak rá, de egy szót sem szólt. Nem kezdett el piszkálni, hogy legalább neki teljen el hamarabb ez az unalmas óra.
Szótlanul vezettem vissza tekintetem a füzetre.

Tudom, hogy én vagyok a hibás. Miattam viselkedik így.
Ha az a bizonyos éjjel nem történt volna meg...Ha nem lépek és nem teszem azt, amit akkor tettem..

Mindent elrontottál!

A csengő hangosan szólalt meg a folyosókon, mely azt jelezte; vége az órának. A tanár összeszedve cuccait, köszönés nélkül sietett ki az osztályból. Niall motyogása ütötte meg füleimet mellettem:

-Önnek is kellemes napot.

A diákok nagy része sietősen próbál kilépni az ajtón, hogy minél hamarabb a - gondolom - büféhez érjenek. Nagyszünetben ez már megszokottá vált.

-Elvileg holnap nem lesz irodalom óránk.

Érdeklődve fordultam szőke barátom felé.

-Hogyhogy? - kérdeztem.

-Passz. Az egyik osztálynak azt mondta ma, hogy holnap nem lesz suliban. - vont vállat, és sóhajtott egyet. - Olyan jó lenne, ha hazaengednének egy órával hamarább! - vette elő készülékét.

-Igen, de tudod, hogy milyenek. - mondtam.

-Tudom. - forgatta meg szemeit, és elindított egy játékot a telefonján.