A Medál [Larry Stylinson]

49.

Harry:

Boo kibontakozva karjaimból, szabad kezével megtörölte arcát, majd halvány mosollyal nézett a kezében tartott plüssrókára.

-Én...Én nem is tudom mit mondjak.. - nevetett fel halkan, a következő pillanatban viszont összeráncolta szemöldökét. - Ezt mégis hogy csináltad? - nézett rám.

Szeme sarkában még ott volt pár ki nem szabadult könnycsepp, kékjei csillogtak az előbbi történtek miatt, és kíváncsian figyelt engem óceánjaival.

Olyan különlegesek.

Ahogy meghallottam kérdését, pislogás nélkül meredtem rá.

-Öhm... - nyögtem ki, és azonnal eszembe jutott az akkori éjszaka.

,,Elaludt. Biztos vagyok benne, hogy elaludt. Hisz már másodjára szólítottam meg és nem válaszolt, egyenletesen lélegzik, és...nyugodt.
Tíz perccel ezelőtt mikor meghallottam a nappaliból a hangját, először azt hittem fent van, de ahogy tudatosult bennem, hogy álmában beszél...Muszáj volt tennem valamit. Nem ülhettem még egy éjjelt tehetetlenül miközben tudtam, hogy ő alig pihent egy kicsit ezekben az órákban. És igazam volt.
Megint rémálom. Nem tudom mit álmodhatott, mert a szavaiból nehezen lehetett kivenni, de bármi is volt az, szenvedett...és félt...
Sikerült megnyugodnia és el tudtam felejteni vele a mai éjjelt, de nem akarom, hogy még egy ilyen rémálma legyen, sőt. Soha többé nem akarom, hogy rémálma legyen.
Ezért jutottam arra a döntésre, hogy nem fogom hagyni, hogy egyedül aludjon. Ellenkezni fog, azt fogja mondani, hogy nem szükséges, de nem érdekel. Nem fogom hagyni magam, és addig fogok ezzel az agyára menni, amíg bele nem megy. Hiszen azt mondta minden éjjel kísértik őt a különböző rémálmok, de mikor pár éjjelt egymással töltöttünk, akkor mégis hogy aludt olyan nyugodtan? Hogy nem hallottam, hogy beszél álmában? Hogy nem kelt fel egyszer sem és egészen reggelig békésen pihent mellettem a kanapén?
Valami jelentősége csak lehet ennek az egésznek.

Vagy talán tévedek?

Lehunyva szemeimet sóhajtottam egyet, majd kinyitva őket, újra a mellkasomon alvó kócosra pillantottam. Annyira ártatlan...
Oldalra fordítottam fejemet, és elgondolkodva figyeltem a sötét falat, egy idő elteltével viszont tekintetem az éjjeliszekrényen pihenő telefonra vándorolt. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem a készüléket, a következő pillanatban pedig majdnem felugrottam az ágyról, de szerencsére időben meg tudtam fékezni magam, így a rajtam alvót sem ébresztettem fel.
Zöldjeim újra Louisra pillantottak, majd a mellkasomon pihenő gyűrűs kezére néztem. Újra a szekrényen pihenő készülékre vezettem tekintetem. Nincs olyan messze...
Meg tudom csinálni.

Bal karomat felemelve, óvatosan simítottam tenyerem a kékszemű kezére, majd amilyen lassan csak tudtam, felemeltem mellkasomról végtagját. Nagyon remélem, hogy mély alvó vagy, Louis, mert ha nem, akkor ezt fogalmam sincs hogy fogom kimagyarázni...

Óvatosan húztam közelebb arcomhoz a rajtam pihenő karját. Szívem a torkomban dobogott, és visszafojtott lélegzettel, szemeimet le nem véve a kócos hajkoronáról, irányítottam végtagját a mellettem lévő szekrény felé. Ahogy mutatóujját lassan a kijelzőhöz érintettem, karját óvatosan visszaengedtem mellkasomra, most viszont Lou feje fölé fektettem, - hogyha még szükség lesz rá, akkor pont a kezeim alatt legyen - és azonnal elvettem a szekrényen levő telefont. Nincs jelszó a mobilján, szerencsém van.

Gyorsan feloldottam a készüléket, majd bemenve az üzenetekbe, a kis pluszra nyomtam. Még egyszer a mellkasomon fekvő személyre pillantottam és megbizonyosodva róla, hogy továbbra is békésen alszik, beírtam az ismert telefonszámot és azonnal írni kezdtem.