A Medál [Larry Stylinson]

10.

Fejem hangosan koppant a padlón, ahogy sikeresen hátra estem a székkel együtt. A sajgó részre simítottam a kezem és kicsit meg is szédültem az ütéstől, de szerencsére nem történt nagyobb bajom. Azt hiszem..

-Mi az? Rosszul áll a hajam?

Azonnal rá kaptam tekintetem. A bárszéken ült és kissé előre hajolva hosszú hajába túrt ujjaival, majd elrendezve tincseit újra rám nézett. Én pedig még mindig lefagyva ültem a padlón - vagyis inkább félig a padlón, félig az elborult széken - és nem akartam elhinni azt amit látok.
Biztosan csak álmodom. Az nem lehet, hogy itt legyen. Nem is tudja hol lakom. Nem is tudja hányas tömbház. Nem is tudja, hogy itthon vagyok. Nem is ismer. Nem is tudja ki vagyok.

Egy pillanat alatt már a lábaimon álltam és rémülten néztem a széken ülőre. Ugyanaz a ruházat. Ugyanaz a nadrág, ugyanaz a póló, ugyanazok a bakkancsok, mint amik akkor voltak. Ugyanaz a haj, szemek, testalkat, ugyanaz...minden. Minden ugyanaz!

Nem lehet itt.

-T..Te mit csinálsz itt?

-Én? - mutatott magára, majd maga alá nézett. - Gondoltam felülök erre a székre, már meguntam folyton állni. - vont vállat egyszerűen.

-Nem..Nem, úgy értem mit keresel itt?? - ráztam meg a fejem. - Nem lehetsz itt, egyszerűen nem lehetsz itt.. - hajtogattam, miközben elkezdtem fel-alá járkálni az alig kis térben, mert nem akartam közelebb menni hozzá. Nem lehet itt...nem lehet itt, hiszen...

Hirtelen torpantam meg és újra rá vezettem tekintetem.

-Ez egy álom, ugye? Biztosan egy újabb álom. Csak az lehet. - nevettem fel halkan. - Az elmém megint szórakozik velem, de most nem hagyom, hogy megtegye, neeem! Most nincs kedvem még egy ilyenhez. - mondtam. - Csak egy kis fájdalmat kell érezzek, ugye? Attól biztosan felébredem, hiszen ez így szokott működni... - gondolkodtam el hangosan. Azonnal lehunytam szemeimet és mindkét kezemet felemelve bal karomba csíptem.

Szinte már égett és szúrt ahol erősen szorítottam két ujjam közé a bőrt és felszisszenve engedtem el, majd néztem meg a kicsit pirosas foltot. Nem tudtam, hogy fogom érezni a való életben is a fájdalmat, de úgy látszik az álmok még mindig meg tudnak lepni. De legalább vége van, szóval megnyugodhatok.

-Öhm...

Bennem akadt a lélegzetem.
Remegő kezekkel vezettem fel tekintetem, kékjeim pedig szerintem tányér méretűre kerekedtek. Nem, még kurvára nincs vége!

-Dehát..Dehát...magamba csíptem és azt hittem..

-Mit hittél? - kérdezte értetlenül.

-Fel kellett volna ébrednem! - keltem ki magamból. Nem lehet ennyire szemét velem a saját elmém. Az álmomban vagyok fogva tartva.

-De nem is alszol.

-De, aludtam és álmodtam és úgy tűnik ennek a rohadt álomnak még nincs vége, mert még mindig itt vagy! - mondtam, szinte már hasonlítottam egy hisztis tini lányra, komolyan. Még sosem viselkedtem így, viszont az is igaz, hogy még semmi nem váltotta ki ezt belőlem. Egészen mostanáig.

A széken ülő értetlenül ráncolta össze szemöldökeit.

-Dehát nem is álmodsz. - döntötte oldalra a fejét. - Ez a valóság.

-Nem, ez nem lehet a valóság, mert te nem lehetsz itt!

-Miért nem?

Újra kezdtem fel-alá járkálni a kis helyen, ujjaimat hajamba vezetve húztam meg tincseimet. Ez kurvára nem lehet a valóság! Nem lehet, ő nem lehet itt!

-Azért, mert...mert... - az ajkaimat téptem fogaimmal. - Nem lehetsz itt, hiszen...hiszen te halott vagy! - néztem rá.

Eddig kérdőn figyelt engem, de amint kimondtam az utolsó szavakat egyből úgy tűnt, mintha mindent megértett volna.

-Ja igen. Igen, az vagyok. - mondta, majd kezét a pulton lévő átlátszó pohár mellé emelte.

Azt hittem, hogy le akarja verni és már épp szólni akartam neki, viszont amint láttam, hogy a keze egyszerűen áthalad az üvegen, földbe gyökereztek a lábaim.

-Mi.. - nyögtem ki halkan és elnyílt ajkakkal néztem hol rá, hol a pulton lévő pohárra.

Nem...Az nem lehet. Nem lehet, hogy él az, akit láttam meghalni. Persze, hogy nem, hiszen most mutatta meg, hogy igenis halott. De az nem lehet, hogy én látom őt, hiszen halott!

-Megőrültem, igaz? - kérdeztem. - Nem tudom, hogy mitől, de valami miatt elkezdtem hallucinálni, ugye? Hiszen halott embereket látok, az nem normális. - nevettem fel szomorúan.

Megőrültem. A többieknek igazuk volt. Teljesen más vagyok, mint ők. Egy pszichés beteg, akinek bizonyára most jelennek meg a skizofrénia első tünetei, aztán később a beképzelt érzések leginkább érintések, fájdalmak, sikolyok, hangok. Minden a maga sorjában.

-Hát ez egyre jobb. - kacagtam. Harmadjára kezdtem fel-alá járkálni, most viszont nagyobb térségben, így a széken ülőhöz is közelebb jutottam. Hallottam, hogy beszél hozzám, de annyira magamba voltam fordulva, hogy egyszerűen nem értettem a szavait. Hihetetlen, hogy az agyam is kezd lassan ellenem lenni. Vajon mi lesz a következő lépése? - Kezdek lassan bekattanni, a végén pedig be fognak zárni egy kibaszott szobába és több ezer féle gyógyszereket fognak beadni, lehet nem is fogok onnan soha többé kijútni, és-

-Hé, kékszemű! - szólalt meg kissé erélyesebb hangon, mire megtorpantam és egyből rá néztem. Eddig is szólt hozzám? - Megtennéd, hogy egy picit megnyugodnál, hogy végre elmondhassam mi a fene folyik itt? Nem bonyolult a story, viszont ha ennyire nem vagy itt, akkor könnyen nem fogod megérteni ezt az egyszerű miafenétkeresittezalakásomon dolgot. - fonta össze mellkasa előtt karjait és komor arccal figyelt engem.

-De...nem értem. - ráztam meg a fejem. - Hiszen te halott vagy! A fenébe is, előttem haltál meg!

-Az nem pontosan úgy volt, de ha kicsit lehiggadnál, akkor el tudnám mesélni, hogy mi ez az egész ami jelenleg történik. - mondta kicsit lágyabb hangon és arcvonásai is ellágyultak.

Biztosan megőrültem. De igaza van. Muszáj kapnom az agyamban lévő több millió kérdésre pár választ, hogy mégis mi a fene folyik itt és mit keres a lakásomon, illetve honnan tudja egyáltalán, hogy hol lakom. Ha nagyon nagy hülyeség lesz az, amit mesélni fog, akkor veszem a telefont és már ma éjjel el fogok menni abba a rohadt pszichiátriai intézetbe.

Elfordultam tőle és a falnak támaszkodva lehunytam szemeimet. Mély levegőt vettem, majd szinte egy percig hosszasan fújtam ki azt. Még így álltam pár másodpercig, miközben alsó párnámat rágcsáltam fogaimmal, majd mikor úgy éreztem sikerült kicsit megnyugodnom, egy újabb - viszont rövidebb - sóhajtás után, megfordultam és rá néztem.

-Ok. - mondtam. - Hallgatlak.

-Még mielőtt belekezdenék az egész mesélésbe, először hadd mutatkozzam be. - mondta, majd egy torokköszörülés után, a térdein könyökölve összekulcsolta ujjait és újra rám nézett. - Harry Styles vagyok.