A Medál [Larry Stylinson]

88.

-Jó hírek, Louis! A bordája szépen összefort az elmúlt hat pihenő hétnek köszönhetően, szóval sikeresen meggyógyult! - mondta Dr. Andrews egy kedves mosollyal az arcán.

-Ezek szerint.. - ültem fel az orvosi ágyon, a felsőmet kezeim között szorítva. - Jól vagyok?

-Igen. - felelte. - Szóval visszamehet az iskolába, újra megtehet hosszabb távokat, csak egy dologra kérem meg, még pedig arra, hogy egy ideig ne csináljon fizikai gyakorlatokat, mint például ne vegyen részt az iskolában levő tornaórákon. Ahogy a kulcscsontjával is volt, most a bordája is érzékenyebb még egy kis ideig, szóval azt ajánlom, hogy úgy egy-két hétig kerülje a felesleges fizikai gyakorlatokat. - magyarázta.

Válaszul csak biccentettem egyet, majd felvéve magamra a vékony pulóvert, leszálltam az ágyról. Visszamehetek a suliba...

Harry ugyanott ült, mint ahol legutoljára is mikor a kórházban voltunk, a szoba melletti elhelyezett székek egyikén. Önkéntelenül is halvány mosolyra húzódtak ajkaim, hisz most is türelmetlenül várakozott, ahogy pedig hallotta az ajtó nyílását, azonnal felpattant a helyéről.

-Na? - nézett rám összeszorított párnákkal.

-Minden rendben. - suttogtam. Azonnal széles mosolyra húzódtak ajkai.

-Akkor ahogy megbeszéltük, Louis! - jött ki utánam Dr. Andrews, mire azonnal felé fordultam. - Legalább még egy hét pihenés, és ha nem érez semmilyen fájdalmat, akkor nyugodtan csinálhat fizikai gyakorlatokat. De ha valami probléma adódna, akkor hívjon fel! - nyújtott felém egy névjegykártyát. - Ha szükséges bejönnie a kórházba, majd keresünk egy időpontot, és akkor csinálunk pár vizsgálatot. De reméljük erre nem fog sor kerülni.

-Köszönöm, doktor úr! - vettem el a felém nyújtott kártyát, és a nadrágom zsebébe csúsztattam. Az orvos kedvesen elmosolyodott.

-Vigyázzon magára, Louis! Nekem most mennem kell, vár a többi beteg. - mondta, mire biccentettem egyet.

-Köszönöm még egyszer! - fogtam kezet vele.

-Nincsmit. Viszlát! - köszönt el tőlem, és sarkon fordulva, a lift felé kezdett haladni.

-Mehetünk? - szólalt meg Harry mellettem, mire válaszul csak biccentettem egyet, a lábaim azonban nem akartak mozdulni. Kérdő tekintettel figyeltem a fehér ruhás férfit, aki előtt most csukódott be a lift ajtaja. Megint nem köszönt Harrynek, de...mégis miért?

-Lou? - szólított meg az említett, mire szaporán pislogva, a zöldszemű felé fordultam.

-Bocs, jövök. - mondtam zavartan, és mellé lépve, a kijárat felé kezdtünk haladni.

Harry elkezdett beszélni valamiről, én viszont nem tudtam rá figyelni. A gondolataim nem hagytak nyugodni, a tény, hogy Dr. Andrews ismételten nem köszönt Harrynek beültette magát a fejemben. Az orvos nem most először látta velem Harryt, a göndör legutóbb is elkísért, azokban a napokban mikor a kórházban kellett maradnom pedig szintén velem volt, viszont egyszer sem köszönt neki, ahogy ma sem. Csak velem beszélt, csak tőlem kérdezett, a mellettem levő göndört figyelembe se vette. Akkor sem mikor megérkeztünk és most sem. Dr. Andrews úgy viselkedett, mintha...Harry nem is lenne mellettem...

-Harry? - szakítottam félbe a mellettem mesélő göndört, mire azonnal rám vezette smaragdjait. - Kérdezhetek valamit?

-Persze. - felelte.

-Te nem tartod furcsának, hogy az orvos..

A telefon hangos csörgése szakított félbe, mire azonnal hallgatásra késztettem magam, miközben Harry halkan morogva kezdte el zsebeiben keresni a mobilját. A folyosón várakozó emberek közül páran rossz szemmel néztek ránk amíg a göndörnek sikerült előszednie a készüléket és kinyomnia a hívást, majd bocsánatkérően nézett körbe a helységen.